„Hidd meg nekem,

hogy csak az a valamennyire egész ember,

kinek könnyű a toll s nem nehéz – a kasza.”

Benedek Elek

Alapvetés

Fogalmak

A kékfestés nemzeti örökségünk része. Hagyományának hordozói a kékfestők.

A kékfestő szónak több jelentése van. Az egyik a kelmét kékre festő mester, a másik a kékre festett kelme, amit gyakran csak festőnek mondanak. (Egyes tájakon kékfestőnek nevezik a festőműhelyeket is.)

Nem minden kékre festett kelmét tekintünk ,,kékfestőnek”, csupán az elkülönítő, lefedő (rezerv) technikával, dúcnyomással, a hagyományt is őrző mintákkal „tarkázott”, (ritkábban egyszínű), indigó- vagy indantréncsávában sajátos eljárással színezetteket.

Kovács Miklós akadémikus a fenti értelemben vett kékfestő mester.

Nemzeti örökség

Törekvésünk nemzeti értékeink gyűjtésére, megóvására, tovább éltetésére sokoldalú és régi keletű. Évezredünk elején új, törvényekkel is megtámogatott mozgalom indult hagyományos értékeink tudatosítására és megőrzésére.1

Ennek keretében a kékfestő tevékenységet és Kovács Miklós életművét 2014-ben fölvették a Bács-Kiskun Megyei Értéktárba, s 2015-ben a kiemelkedő nemzeti értékek sorába, vagyis a Magyar Értéktárba.2, 3

Világörökség

Az emberiség szellemi kulturális örökségének megőrzéséről szóló egyezményt 2003-ban fogadta el az UNESCO közgyűlése. Magyarország 2006-ban csatlakozott az egyezményhez.4

A kékfestés hagyományát öt ország, Ausztria, Csehország, Magyarország, Németország és Szlovákia kulturális vezetői közösen terjesztették az UNESCO illetékes bizottsága elé. A Blaudruck/Modrotisk/Kékfestés/Modrotlač/rezerv eljárású dúcnyomás és indigó textilfestés Európában című felterjesztést a nemzetközi bizottság 2018 novemberében felvette Az emberiség szellemi kulturális örökségének reprezentatív listájára.5

Ezáltal Kovács Miklós kékfestő mester tevékenysége – más kékfestőkével együtt a világörökség részévé nyilváníttatott.

Mesterség és művészet

A kékfestés magyarországi története

Hajósok és kereskedők, vallási és háborús okokból menekülő mesterek, vándorló iparosok révén a világ különböző tájain élők tudása keveredett. A kékfestő kelme Indiából és környékéről került Európába, s terjedt el a 16-17. században.6 Eleinte Magyarországon is templomok díszeként elsősorban művészetnek tekintették.7 Ruházatként, lakástextilként főúri körök kiváltsága volt, majd a köznép körében is elterjedt.8

Közép-Európa történelme Nyugat-Európáétól eltérően alakult. A több mint 150 éves török uralom és fenyegetettség alól felszabadult országokban, köztük Magyarországon is, a 18-19. században újra felvirágzott a nyugaton már letűnő céhes ipar. A céhek szigorúan szabályozták tagjaik tevékenységét. A kék alapon fehér mintás kelme létrehozásának a joga – küzdelmek árán – csak a 18. század vége felé tisztázódott. Ettől kezdve százával alakultak Magyarországon is kékfestő műhelyek, manufaktúrák, majd gyárak is.9 A 19. század közepén már országszerte számos kékfestő gyár működött. Óbudán kettő is. A szabad verseny azonban letörte a kisebb műhelyek egy részét. Más részük megmaradt.

Magyarországon a parasztság még a 19. században is nagy lélekszámú és sok tekintetben önellátó volt, de a kis kékfestő műhelyek termékeit be tudta fogadni. Az iparosok, kereskedők is szívesen viselték a kékfestőt, ami hasonló szerepet töltött be az öltözködésben, mint manapság a farmer.

Így kialakult az iparnak egy olyan ága, ami megtartotta a középkori céhek minőségi igényességét, kézműves jellegét, és a népművészethez hasonlóan hagyományőrző is. A kékfestő belegyökerezett a magyar kultúrába.

Anyagok és minták

A kékfestők régen a Távol - Keletről behozott természetes indigót, az indigócserje (Indigofera tinctoria) leveléből kivont festékanyagot használták. Ezzel sötét árnyalatú kék színt lehet nyerni, s a kelme ereszti a színét.10

A 19. század végére európai, főleg német vegyészek előállították a mesterséges indigót, majd továbbfejlesztett változatát, az indantrént, amivel világosabb színek is elérhetőek, s a kelme nem ereszti a színét.

A kékfestők csak természetes, többnyire növényi alapanyagú kelmét színeznek meg. Régen lenszövetet is, ma már szinte csak pamutot.

Mintakészletük – miként a népi szövőké, hímzőké – hagyományos, de térben és időben kissé mégis változó. A minták világízlést képviselnek, de országonkénti, nemzetenkénti eltéréssel. A festők egyrészt saját ízlésük, másrészt vevőik igényei szerint állítják össze mintakészletüket.

Tiszakécskén és környékén – mint a magyarok lakta tájakon általában – a világosabb kéket kedvelték középnagy fehér mintákkal. Volt kereslet a „kétszerkékre” és a pirossal mintázottra is.

A mintafákat régen vándor mintakészítők árusították, de telente a kékfestő mesterek is javítgatták őket, s olykor maguk is szerkesztettek egyet-egyet.11, 12

Munkafolyamatok

Előkészítés

A nyersvászonból fehérrel „tarkázott” kék kelme létrehozása hosszadalmas, sok tudást és munkát igénylő folyamat. 13, 14, 15

Először – ha van rá mód, nagy mennyiségben – meg kell vásárolni a kelmét és a vegyszereket, majd a műhelybe szállítani és biztonságosan raktározni. Már a beszerzés is nagy szakértelmet igényel, mert csak megfelelő alapanyagból lehet jó minőségű festett árut készíteni.

A szövők, takácsok szövés előtt a fonalat írezik, vagyis vegyszeres folyadékkal erősítik. A kékfestők festés előtt a nyersvásznat „írtelenítik”, azaz lúgos vízben órákon át főzik. Így oldják ki belőle a szennyeződéseket. Majd a lúgot is alaposan kiöblítik belőle. A megszáradt kelmét simítják, hogy mintázható legyen. 16

Mintázás/Tarkázás

A kékfestő kelme egykori újszerűsége és mindenkori ékessége a fehér minta. (Kisebb mértékben más színű is.) Ennek létrehozása a tarkázás, vagyis a mintázás.

A festők vegyszerekből nyomómasszát „főznek”, s ezt egy ideig állni hagyják. A kelmén tarkázáskor először kijelölik a minta helyét. A vegyszeres péppel megkenik a mintafát (a formát), majd – mint a pecsétnyomót – rányomják a kelmére. Ezt végezhetik kézzel is, géppel is. Száradás után a pép anyagával takarja, savasságával vegyileg is védi a festéktől a minta helyét, így az festéskor fehér marad.17

Csávázás, festés, savazás, öblítés, szárítás

A színezés indigós vagy indantrénes festőcsávában hideg vagy meleg eljárással történik. (A csávázással az egyébként vízben oldhatatlan színezék lúgos vegyszerek hatására vízben oldódóvá, azaz színezni képessé válik.)18

A hideg csávába többször és hosszabb ideig kell bemeríteni a kelmét. A merítések között hosszasan kell levegőztetni. A csáva a levegőn oxidálódik, s a kelme kék színűvé válik. Minél többször merítik be és levegőztetik, annál sötétebb kékre színeződik.19

A földbe mélyesztett festőkádat kipának/küpának, az eszközt, amire a kelmét felfüggesztik és amivel a csávába mártják, ráfnak nevezik. A meleg csávába elegendő egyszer és rövid ideig bemeríteni a kelmét. Indantrénnal 85°C-os, indigóval 60°C-os csávában lehet festeni.

Ezután savas kémhatású fürdőben kimossák a kelméből a fedőanyagot, s előtűnik a fehér minta. Utána a savat is alaposan ki kell öblíteni a kelméből.

Befejező munkálatok: keményítés, szárítás, simítás, hajtogatás

Egyes tájakon a fényesre keményített és simított kékfestőt, máshol a keményítetlent vagy az enyhén keményítettet kedvelik.

A simítás régen lóvontatású járgányos mángorlóval, hidegen történt.20 A mángorlóba rakott kövek súlya simította ki a ruhaanyagot. A gépi vasalás a kalanderezés. Hatékonyabb, mert a kelmét át is melegíti.

Végül a készárut 30 méteres „végekbe” hajtogatják.

Minősítés

A céhek idejében „mívlátó mesterek” döntötték el, a termék „mestermív”-e vagy nem. Később az ipartestületek ügyeltek a minőségre. Az utóbbi időkben a népi iparművészeti termékek minősítését bizottságok, „zsűrik” végzik. Ez a szerzői jogvédelem egyik módja is.21

Árusítás

Az 1960-as évek végéig országszerte főleg piacokon, vásárokon folyt a kékfestő értékesítése is. A mesterek vagy családtagjaik saját árujuk eladói is voltak. Éjjel indultak a vásárba, hajnalban már felállított sátorral, kirakott portékával várták a vevőket. A választék átláthatóságát mintakönyvekkel is segítették.

Amikor Kovács Miklós még gyermek volt, édesanyja egy kocsis segítségével lovas kocsin járta az Újkécske környéki piacokat. A nagyobb vásárokra édesapja is velük ment, s a gyermeket is magukkal vitték, hogy lásson, tapasztaljon. Felnőttként ő már motorral, később autóval vitte az árut a vásárba. Volt idő, amikor a felesége helyettesítette.22, 23

Ma már inkább a műhelyüknél, népművészeti vásárokon és szentendrei üzletükben árusítanak.

A kékfestők titkai

Amíg a kékfestők a létezésük jogáért harcoltak, titkolták a csávák, pépek receptjeit és a technológiát. Miután a gyárak mesterséges indigót és egyéb színezékeket gyártottak, ezekhez receptkönyveket adtak ki. Azóta tanulmányok, tankönyvek sora teszi közzé az eljárásokat. De a látszat ellenére a mestereknek is maradtak titkaik. A sokféleségben mindenkinek van egy „legjobb” receptje, titkos összetevője, amivel – ha csak árnyalatnyival is – egyedivé tudja tenni termékeit.

Egy gazdag élet

A szülőhely

Kovács Miklós kékfestő mester 1928. április 13-án született Újkécskén. A református Ókécskét és a katolikus Újkécskét 1950-ben egyesítették Tiszakécske néven. Tiszakécske Magyarország közepe táján, Bács-Kiskun vármegye északkeleti csücskében, a Tisza jobb partján fekvő, 11 000-es lélekszámú település. 1986-ban várossá nyilvánították.

Ősök és utódok

Kovács Miklós családjában a mesterség is, a Miklós név is nemzedékről nemzedékre öröklődött.

A családi emlékezet szerint a dédapja az 1800-as évek második felében Kecskeméten élt, kék- és kelmefestő üzeme, szeszfőzdéje és keményítőgyára volt. Négy fia kékfestő lett. Nagyváradtól Újvidékig, Zombortól Óbudáig terült szét a rokonság.

A nagyapa Kiskunfélegyházán lelt otthonra 1900 körül. Két fia kékfestő lett. Fiatal korukban a budapesti (óbudai) textilipari központ festőlegényei voltak. Egyikük Szentesen lett kékfestő, a másikuk, Miklós, miután megnősült, 1927-ben Újkécskén telepedett le, s itt működött haláláig, 1975-ig.

Fia, Miklós – az akadémikus – születésétől fogva Újkécskén, azaz Tiszakécskén él, itt van a műhelye is. Leányai közül az egyik Tiszakécskén lakik, a másik Budapesthez és Szentendréhez kötődik. Ők is magas színvonalon megtanulták a kékfestést, sőt még az unokák is.

A fölkészülés évei (1928 – 1956)

Újkécske az 1930-as, ’40-es években kiterjedt tanyavilágú, mezőgazdasági jellegű nagyközség volt. A központjában közel 300 iparos és kereskedő is élt, akiket az Ipartestület fogott össze, ami iparhatóság és egyesület is volt.24 Tanoncokat szerződtetett és vizsgáztatott, iparengedélyeket adott ki. Tagjaitól elvárta az önzetlen közösségi létet. Kovács Miklós édesapja az újkécskei Ipartestület alelnöke volt.25

Az iparos és kereskedő családok többnyire polgári iskolában vagy gimnáziumban taníttatták gyermekeiket, s szakmát adtak a kezükbe. Kovács Miklós – bár református vallású – a katolikus Újkécskén járt elemibe, itt lett kiscserkész, majd cserkészvezető is.26 A gimnázium 1-4. osztályát a nagykőrösi és a kecskeméti református gimnáziumban végezte, majd Szolnokra került szakiskolába, fémipari tagozatra, ahol gépésztechnikusi tudást szerzett. Utána édesapjánál Újkécskén kékfestő tanonc, édesanyja rőfös üzletében textilkereskedő tanonc lett. Kékfestő segédként 1947-ben, textilkereskedő segédként 1948-ban szabadult.

A kötelező katonaság után Újkécskén és Kiskunfélegyházán dolgozott fémipari munkakörökben, majd Óbudán, a textilipar fellegvárában, a Pamutkikészítőgyárban (a volt Spitzer Gerzson - féle üzemben) lett TMK-s, azaz karbantartó.27 1956-ban sokoldalú tudással tért vissza édesapja műhelyébe.

1956

Az 1956-os forradalom kitörését követő napokban az emberek országszerte nagygyűléseken tettek hitet a változások mellett. Ezt a kommunista hatalom sok helyen, így Tiszakécskén is sortűzzel torolta meg.

Az 1956. október 27-i tiszakécskei nagygyűlésen Kovács Miklós is részt vett, de a sortűzben nem sérült meg. Kommunistaellenes meggyőződése megerősödött.28, 29

Az édesapa műhelye

Kovács Miklós édesapja Újkécskére költözése után néhány évig még hazajárt Kiskunfélegyházára mángoroltatni. A nagyapa halála után, az 1930-as évek elején megvette a család lóvontatású járgányos mángorlóját, amit Újkécskén, Sugár utcai műhelye és otthona udvarán állított föl. (Az eszközt hagyományosan mángolónak vagy mángollónak, a cselekvést mángolásnak nevezték.) Kovács Miklóséknak egy lovuk volt, az hajtotta a mángorlót, és vitte piacra, vásárra az árut. Természetesen a ló ellátásáról is gondoskodniuk kellett.

Az 1930-as évek elején kezdett elterjedni Magyarországon az indantrénes melegfestés. Barátai, a békéscsabai Sztaricskay Ferenc és a monori Gál Gyula segítségével az édesapa is megtanulta ezt, de jó ideig még az indigós hidegfestést részesítette előnyben.30, 31 Azt kevesebb berendezéssel és akár egyedül vagy kevés segítséggel is végezhette.

Műhelyében az 1940-es évek végéig csak kézi mintázás folyt. 1947-ben vásárolt egy 1896-ban gyártott perrotingépet Kardos Gyula szigetvári kékfestőtől, akihez a Felmayer-gyárból került a berendezés. A perrotingép szakaszosan föl-le emeli a lapos mintafát, így nyomja a kelméhez a fedőmasszát. Jóval termelékenyebb, mint a kézi tarkázás.

Apa és fia (1956 – 1975)

Kovács Miklós 1956-ig is gyakran segített otthon a festésben. Az 1950-es évek elején motorkerékpárt vett. A szombatot igyekezett hét közben ledolgozni, és ha tehette, sietett haza a műhelybe. 1956-ban kékfestő segédként állt be édesapjához. 1962-ben mestervizsgát tett. A műhelyt haláláig az édesapja vezette.

1959-ben simítógépet vettek, az 1900-as évek elején gyártott háromhengeres kalandert, ami eredetileg szintén Felmayer István és fiai székesfehérvári kékfestő gyáráé volt. Tőlük vásárolta meg Montskó Ferenc kékfestő mester, majd az ő fiától a Kovács család.32

Kovácsék a régi mángorlójuk fájából új festő-és mosókádakat csináltattak, s egyre gyakrabban alkalmazták a melegfestést. Az 1960-as években a fakádakat saválló fémkádakra cserélték. 1959-ben autót is vettek utánfutóval, ami a beszerzést és a vásározást könnyítette meg. Váctól Csépáig, Gödöllőtől Kunszentmártonig jártak árusítani.

Kovács Miklós 1960-ban nősült meg. Felesége Szabó Margit gyógyszerész, aki a kékfestésben is jó társa lett férjének. Leányaik 1961-ben és 1962-ben születtek.

Kovács Miklós jól tud bánni a fémekkel és az elektromossággal is. Szerkesztett egy villanyhajtású keményítőgépet is.

1966-ban új ház építésébe fogott a család a mai helyükön, a Kőrösi utca 9. számú telken. A fiatalok 1967-ben, a szülők 1969-ben költöztek be. A műhely 1970/72-ben épült. Van benne két földbe süllyesztett beton festőkipa ráfokkal a hidegfestéshez, s lett tágas helye a melegfestésnek, a mosásnak, a szárításnak és az egyre szaporodó gépeknek is.

A szakmai kiteljesedés kora (1975 – 1990 – és tovább)

Az 1945 utáni kuláküldözés és az 1959/60-as, az egész országra kiterjedő, erőszakos és általános téeszesítés alapvetően megváltoztatta a falvak életét, köztük Tiszakécskéét is. A fiatalság a gyáriparba menekült. A nagyipar fejlesztése a kisipart is visszaszorította. A kékfestők két fő vásárlói rétege, a parasztság és a kisiparosság is meggyérült. Ez a folyamat a ’70-es, ’80-as évekre – néhány kisebb tájegységtől eltekintve – csaknem teljessé vált.

A régi vásárlói körből az idősebb falusi asszonyok egy része még ruhának is vette a ,,festőt”. ,,Kötőnek”, azaz köténynek egy ideig még a fiatalabbak is, de egyre kevésbé. Viszont az értelmiségnek az a szűk rétege, amelyik tudatosan törekedett a hagyományok őrzésére, vásárolni kezdte. A turizmus fejlődésével a hazánkba látogató külföldiek is keresték, ezért Kovácsék apróbb emléktárgyakat is kezdtek készíteni: naptárakat, kis kendőket, babákat. A magyaros, népies arculatra törekvő vendéglők is kedvelték a kékfestőt, s a mai napig is vásárolják asztalterítőnek, függönynek. Kovács Miklós évtizedek óta szállít árut a közeli Lajosmizsére, Bugacra, Ópusztaszerre, de van megrendelője a nyugati határszélről is.

A népzene, a néptánc az 1960-as évekre a magyarországi falvak többségében kiszorult a falusiak természetes életéből, és a színpadra került. (Ennek ellenhatásaként indult meg a nagyvárosokban a táncházmozgalom.) A néptánccsoportok, népdalkörök, citeraegyüttesek színpadi szereplésükkor gyakran kékfestővel pótolták a hiányzó népviseletet. Így volt ez Tiszakécskén is.

A művelődési házak országszerte kiállításokat szerveztek, ahol a kékfestő szép használati tárgyból elsősorban szemlélni való kiállítási tárggyá vált, vagyis újra művészi jellege került előtérbe. Népi iparművészetté minősült, s zsűri döntötte el, melyik alkotás méltó erre a rangra.

Kovács Miklós is zsűriztetni kezdte termékeit. Az 1970-es években jó minőségű népi iparművészeti alkotásnak számított az A vagy B kategóriába sorolt, valamint a zsűriszámmal ellátott kézműves alkotás. Mesterségenként változó mennyiségű A és B kategóriás zsűriszám megléte és három évi folyamatos zsűriztetés után az alkotó kérhette a Népi Iparművész címet, amit Kovács Miklós 1976-ban, felesége 1982-ben, Gabriella leányuk 1984-ben, Mária 1989-ben nyert el. (Ezt a minősítést ma Népi Tárgyalkotó Iparművész címnek nevezik.) A Népművészet Mesterre címmel 1985-ben tüntette ki Kovács Miklóst a népművelési miniszter.33

A mester egyre több melegen festett, világosabb színű árut vitt piacra, s kész, beszegett terítőt, függönyt is. A lányai készruhákat is. Ekkor már ezt igényelték a vevők.34

1982-ben Kecskeméten dr. Bánszky Pál szervezésében megalakult a Duna–Tisza Közi Népi Iparművészeti Egyesület elődje. Kovács Miklós is alapító tagja volt, s küldött a Népművészeti Egyesületek Szövetsége (NESZ) elődjének országos választmányába. Az országos egyesületnek ugyancsak Bánszky Pál volt az elnöke. Kovács Miklós és Bánszky Pál jó barátságban voltak, kölcsönösen segítették egymást kiállítások és kézműves alkotótáborok szervezésében.

A Szentendrei Szabadtéri Néprajzi Múzeum az 1990-es években szakértőnek hívta meg Kovács Miklóst a nagykőrösi bezárt kékfestő műhely áttelepítéséhez a skanzenbe.

1987 óta a NESZ rendezi állami ünnepünk, augusztus 20-a tiszteletére a Mesterségek Ünnepét a Budai Várban. Ezen a Kovács család is a kezdetektől részt vett, kiállítóként is, árusként is és olykor szervezőként is. 1995-ben itt Kovács Miklós nyerte el az Év Mestere (más szavakkal: a Mesterségek Ünnepe Mestere) kitüntetést.

1989/90 táján újra nagy rendszerváltás ment végbe a magyar gazdasági és társadalmi életben. A korábban erősnek látszó textilipar is összeomlott, a gépeket eladták. A felszámoláskor, ismeretségei révén, Kovács Miklósnak sikerült a hajdani Goldberger-gyár óbudai üzeméből egy mosógép négy „szekrényét” megvásárolnia, és saját gépsorába illesztenie.

A műhely az 1990-es évek elején hasonló eredetű szárítógéppel és hajtogatógéppel is bővült.

Második perrotingép is került a műhelybe, amit egy ideig Kovács Miklós lánya, Mária használt. A varrógéppark is újult, bővült. Jelenleg öt varrógép segíti a festést. Van közöttük száz évnél idősebb is.

Így létrejött a kis gyár, ami hasonlóan működik, mint egy 100-130 évvel ezelőtti üzem. Gépei termelnek, de kiszolgálásuk nehéz testi munkát kíván. Viszont így lehetőség van arra, hogy a mester munkaszakaszonként ellenőrizze a minőséget.

Kovács Miklósra rendkívüli életerő, cselekvőképesség jellemző. Mindenre van ereje, ideje. Számtalan helyen szerepelt kiállítóként. Meghívóit azzal tisztelte meg, hogy semmilyen felkérést nem utasított vissza. A legkisebb faluban éppúgy kiállította termékeit, mint a legelőkelőbbnek számító helyeken. Ez máig így van.

Műhelyét évtizedek óta sokan látogatják: gyermek- és felnőtt csoportok, tiszakécskeiek és messze földről érkezők. Kisgyermekeknek és a szakmához magas fokon értő tudósoknak egyaránt szívesen tart műhely- és mesterségismertető előadásokat. 2002-ben a Textilipari Műszaki és Tudományos Egyesület (TMTE) Ipartörténeti és Hagyományvédő Szakosztályát látta vendégül műhelyében. Családjával együtt rendszeresen részt vesznek más kékfestők által szervezett találkozókon is, például a nagynyárádi Országos Kékfestő Fesztiválon.

Közéleti aktivitás (1989-2006)

A kékfestő család a szocializmus éveiben is önállóbb életet élt, mint a legtöbb ember. Saját műhelyében dolgozott, ez bizonyos függetlenséget adott. Bár Kovács Miklós édesapja az Ipartestület utódjának, a KIOSZ-nak helyi elnöke volt, a közügyekbe alig szólhattak bele. Kovács Miklós a ’70-es évek végén néhány évig presbiter volt a református egyházban, de az egyház is félre volt szorítva.

1989-ben ez is megváltozott. Kovács Miklós tanácstag, majd 1990 őszéig társadalmi tanácselnök -helyettes lett. Utána az 1990-es helyhatósági választásoktól kezdve 16 évig igen tevékeny helyi képviselő-testületi tag volt.

1991-től alapító tagja lett a „A magyar – lengyel barátságért” Alapítványnak, a Tiszakécskei Honismereti Körnek, 1992-től a Tiszakécskei Emlékmű Alapítványnak, elnöke a kisgazdapárt helyi szervezetének és a Tiszaalpári Hegyközségnek, tagja a Tiszakécskei Gazdakörnek és az Óbögi Gazdakörnek.

A kékfestést családtagok és kisegítők bevonásával tovább folytatta. A gépesített kisüzem virágkorát élte.

Gazdag aratás (2006 -)

Kovács Miklóst 2000-ben Tiszakécske Város Művészeti Díjával, 2001-ben Bács-Kiskun Megye Népművészeti Díjával tüntették ki. Többi elismerését 78 éves kora után kapta. 2009: Tiszakécske Városért díj, a Pro Renovanda Cultura Hungariae Alapítvány Kodály Zoltán közművelődési díj, 2011: a Lengyel Köztársasági Érdemrend tiszti keresztje, 2012: Tiszakécske Város Díszpolgára, 2014-15: megyei és nemzeti értékké nyilvánítás, 2016: a Magyar Művészeti Akadémia nem akadémikus köztestületi tagsága, 2018-19: felvétel a világörökség listájára, 2019: Kossuth-díj, 2020-21: a Nemzet Művésze díj, 2023: a Magyar Művészeti Akadémia rendes tagjává nyilvánítás.

A díjak, kitüntetések Kovács Miklós közéleti szereplését, hagyományőrzését, magas színvonalú kékfestői munkájának művészi és közösségteremtő jellegét méltatják. Két díj kiemelten a jövő felé mutat. Az UNESCO a jó gyakorlat folytatandó voltára utal, az MMA oklevele az ,,akadémikus kötelezettségéből következően” köti a kitüntetett lelkére a jövő szolgálatát.

Összegzés

Kovács Miklós akadémikus a maga személyében hordozza évszázadok textilfestői, elsősorban kékfestői tudását, ami sokoldalú, integrált. Ismeri a kelmék fajtáit, tulajdonságait, festhetőségét, viselhetőségét. Felvértezte magát fizikai, mechanikai, gépészeti, villamosságtani tudással, ismeri a vegyszereket és a kémiai folyamatokat. Munkakultúrája kiterjed a kékfestés teljes folyamatára. Tud kipából hideg indigócsávával festeni, de a gépekkel is tud bánni. Meg tudja szervezni a munkát, irányítani a közösséget. Ismeri az értékesítési lehetőségeket és a vevők lelkének titkát, mert maga is tud gyönyörködni termékeiben.

Műhelye, kis gyára önmagában is ipartörténeti különlegesség, de értékét növeli, hogy működőképes, sőt működő is. A nagyipar által az utóbbi száz évben kifejlesztett gépek termelékenyebbek, s automatizáltságuknál fogva a munka is könnyebb mellettük. De sok gazdasági, társadalmi együttható következtében gyakran mégis silány tömegáru kerül a piacra. Viszont a kis ,,kézműves” műhelyek óriási mintakészletükkel kis sorozatban sokfélét tudnak előállítani. Termékeik, ha nem is teljesen egyediek, a vásárlóban az egyediség érzetét keltik, s jó minőségük is garantált. Így van ez a tiszakécskei műhelyben is. Kovács Miklós őrzője egy óriási tudásnak, ami szépséget gyümölcsözik.

A kulturális értékek másként öröklődnek, mint a vagyon. Csak azok öröklik, akik megszeretik, megtanulják és élnek vele.

A jelen nagy kérdése, hogy lesz-e, s meddig lesz Kovács Miklós családjában (vagy azon kívül) utód, aki élethivatásának tekinti és megtanulja a kékfestést, s lesz-e vásárló, legalább egy szűk, de biztos réteg, aki igényli ezt a szép kelmét. Egyelőre a jelek biztatóak.

A kékfestés – bár kemény fizikai munkát és igényes szellemi tevékenységet igénylő mesterség is – főként szépet alkotó művészet. S a Szépség – isteni tulajdonság – múlhatatlan nyomot hagy a halhatatlan lélekben is.

[2024]

Párhuzamos életutak