Csurka Eszter

Csurka Eszter művészetében kezdetek óta felfedezhető az uralkodó stílusirányzatoktól elszakadó szándék, alkotói attitűdjét, felfogását a sokoldalú, érzékeny művészi megnyilvánulások jellemzik, újra és újra teremti önmagát. Művei diagnózisok, a mára reflektálnak. Játszik a térrel és az idővel, az emberi testtel, az anyaggal. Az eltűnt tér és idő nyomába ered, amely a látszat szerint volt és nincs, és mégis létezik.

Olyan időszakban kezdi meg művész pályáját, amelyet megelőzött a hetvenes évek heroikus lázadása, a nyolcvanas évek szubkultúra világa, de sorsfordítók voltak a kilencvenes évek is, rendszerváltás után vagyunk, megszűnt a cenzúra, idős és fiatal generációk kezdtek új életet, a nyugat-európai és amerikai művészeti minták a szabad utazások révén ismertebbé váltak. Műfajok keveredtek, pluralizmusuk általánossá vált, új médiumok jelentek meg, ennek révén a populáris kultúra, a reklám, vizuális művészet, a kisajátítás, a másolás technikái és kérdései a művészeti élet természetes velejárói lettek, miként az interaktív installációk és a videó-installációk.

Fény és árnyék, fotó és festészet

A hagyományos művészeti ágak közötti határok rég fellazultak az új médiumok nyomán, a festészetben is megjelent a digitális elem és annak látványvilága. Csurka Eszter pályája kezdetétől fogva kombinálta a fotó és a festészet látványát, amikor negatívokba festett bele, majd felnagyította azokat. Több lépcsős transzformációval, szkenneléssel, nyomtatással, számítógéppel manipulált polaroid képekről festett csendélet sorozatot.

Egyik interjújában így összegezte művészi látás- és alkotásmódját: ami fontos szerintem, az általában manuális a képemen. Ez egy fejnek, vagy egy arcnak, vagy egy testnek a térbeli, vagy időbeli elmozdulása. Azt én megfigyelem a digitális technikán keresztül, és manuálisan megfestem. Ami az én képemben digitális lesz, azok a háttérnyomatok. Vagy ezek a különböző raszterek, vagy generált terek, amiket ráprintelek egy képre. Viszont a figurákat, azokat általában – mivelhogy a figura annyira az érzelmet közvetíti – nekem jobb ezzel a direktebb, vagy közvetlenebb festéssel megcsinálni.

Az eredeti meg- és átváltoztatása révén létrejött mű nem másolat, hanem új képi jelenség, amely térben és időben hordozza a művész nézőpontját, a bemozdult, elmosódott figura lelkiállapotát, érzelmeinek hullámzását.

Korai műveiben is fontos szerepet játszik a fény, a mozgás, az érzelmek együtthatása, a véletlen események idő- és térbeli egybeesése, és az egymásra gyakorolt kölcsönhatásuk. Képeit kontrasztokra építi, a fény és árnyék elmosódó viszonyára, a gömbszerűséggel a teljesség iránti vágyunkat jeleníti meg, de egyben a látvány asszimetrikussága ki is zökkenti a nézőt a harmónia világából. A kékesen vibráló fény, az elmosódott szélek bizonytalanságunkat növelik, hol is vagyunk, milyen térben is időben, éjjel vagy nappal, kint vagyunk-e vagy bent.

Belegázol a tengerbe, eggyé válik vele, rizs fövenyt terít a kiállító tér padlójára, Botticelli Vénusz születése című festményének, a reneszánsz egyik emblematikus alkotásának mitológiai jelentését parafrazálva (Ernst Múzeum). Csurkánál a tenger válik nővé, a nő érzéki eszményévé. A tengernek nincs ruhája, meztelen. Ha alaposan megfigyeljük Botticelli képét, azon azt a pillanatot (az érkezés pillanatát) látjuk, amikor a szépség és szerelem istennője a habokból történt születését követően először a szárazföldre teszi a lábát. Csurkánál fordítva van, a tengerbe gázolunk. A tenger, mondtad haldokolva, / s azóta ez az egy szavad / jelenti számomra a tengert, / s azt is talán, hogy te ki vagy. // S azt is talán, ki vagyok én? / Hullámvölgyek, hullámhegyek. / Agóniád, akár a tenger, / megszabadít és eltemet. (Pilinszky János – A tenger).

Absztrahál, de még felismerhető emberi alakjai mintha feladnák függetlenségüket, mintha menekülnének, de dinamikus gesztusuk, örvénylő mozgásuk, se itt, se ott, azaz köztes érzelmi és tudati állapotuk jelzi, vágyuk az önállóság, a saját lábon járás. Láthatatlan kötelék köti össze a figurákat, a változás kényszere, a felgyorsult és kikerülhetetlen idő.

A gömb, mint motívum több képén is megjelenik. A gömbön ülő alak háta mögött két egymásba fonódó figura áll, a jól felismerhető csurkás színekkel, mintha tornádó ragadná magával a figurákat, pörögnek, és önmaguk spiráljába fordulnak. Aztán megtorpanásra kényszerít a művész, szépen ellenpontozza a mozgást, a forgószelet, pulzál a fájdalom, a félelem, valami visszavonhatatlantól. A semmiből, egyetlen mozdulatból vonja ki a lelki történéseket, miközben újra és újra visszahelyezi figuráját az eredeti mozdulatok világába. Sok-sok világ jön létre. Tükrök és szilánkok. A magány képeiből is melegség árad.

Az álomjáték, álomformák és -mozgások, a definiálatlan, olykor nyomasztó idő- és térábrázolás (határkeresés) a lélek belső rezdülését hivatott felénk, nézők felé közvetíteni. Nincs jó vagy rossz alak, vagy jó, vagy rossz mozdulat. Szellemvasúton száguldozunk és nem a celebek tökéletesre korrigált figuráit látjuk. Legtitkosabb bensőnk, torzulásaink köszönnek vissza. Modern világunk a filmre alapozódik, a médiára, a mozgó képre. Egyre kevesebb jelentőséget kap az írott felület, stb. Ebben a kavargó, bizonytalan világban kell helytállnunk, felismerni önmagunk gyarlóságát és kiszolgáltatottságunkat. Mert a mások pillantása egyben el is bizonytalaníthat. A másik pillantása a teremtő pillantás.

A művészeti életbe (a művészeti kánonba) való berobbanása 2007. évre tehető. Csurka Eszter már nem csak a fény, a szín világát vizsgálja, hanem úszó nőalak mozgásából kiinduló akvarell-sorozatával, a meghatározatlan térben mozgó férfiakat ábrázoló vásznaival egzisztenciális (hagyományőrzés és átmenetiség, időbeliség, transzcendens) kérdésekkel szembesíti a nézőt. Az úszás motívuma hangsúlyosan visszatér későbbi műveiben, a víz alatt készült szobrainál.

A test és a lélek aurája

Csurka Eszter alkotói világába engednek bepillantani a következő mondatai: Sose adok címet, nem. Tehát, én azt gondolom, hogy van egyfajta energiamező, vagy értelmezési tartomány, és legjobban azt imádom, amikor megnyitókon hallgatom, hogy mit mondanak az emberek, hogy mi van azon a képen. …Meg hát én azt gondolom, hogy ezek a műalkotások kapszulák. Egyrészt idő-, másrészt érzelmi kapszulák, amibe én ugyanúgy, mint ahogy a DNS-láncról beszéltünk, belesűrítem, amennyire csak tudom, azt a pillanatnyi érzést, vagy érzéseket inkább, vagy egy olyan hullámzást, ami akkor volt, amikor ezt a képet csináltam.

Figuráit úgy festi meg, mintha átlátnánk rajtuk, érzékelve tudatállapotukat. A test testnélkülivé válik, lélekké, szellemalakká. Nem a mozgás fizikai törvényeit játssza ki az alkotó, hanem az emberi pszichét, ahogy reagálunk önmagunkra és a világban történtekre. A test olyan térben mozog, ami nem valóságos, ha annak is látszik. A festési mód az, ami ezt a látszatot megteremti: az expresszív, erős intenzitású színhasználat.

A kétezres évek elején jelennek meg a furcsa helyzetekbe és pozíciókba merevített, leginkább arc nélküli, fotografikus figurái, izgalmas kísérletként. Határkeresés ez, képkivágásokkal, kihagyásokkal. A kiindulópontja a saját fotó, amit számítógéppel manipulál, javít. Megszünteti az észlelés és tárgya közötti közvetlen összefüggés képzetét. Fényélményt nem csak a fény tud okozni. Egy ütés is. Szikrákat, elektromágneses jelenségeket látunk. Felcserélhetők az érzékletek. Honnan tudhatjuk, hogy mi a valódi? A valóság új formáit fedezi fel a művész. Színeket hallunk, hangokat látunk ezeken a képeken. Figurái lendületben vannak, sorsuk az, hogy átélik és megélik érzelmi viharaikat, forgatagaikat. Kommunikálnak. Közelség és testtávolság viszonyát látjuk. A személyes zónát bővíti ki, bárhová is helyezi az adott térben a figurát, az több teret foglal el magának, mint a teste körvonalai.

Burkot von figurái köré a művész. Magzatburkot? Aurát? Elomló redők, puhák, lágyak, lebegnek az alakok, nincs pontos helyük, csak változó és meghatározhatatlan helyzetük van. A képeken az érzékelés olyan szintre jut el, amellyel a hétköznapi érzékelés során nem rendelkezhetünk. Ahogy Goethe megjegyezte: a legnehezebb dolog látni azt, ami a szemünk előtt van.

A képeken egyfajta személyiséggé alakulást, alakítást látunk. Még nem esnek darabokra, ha választaniuk is kell, mert választás előtt állnak, vagy választás elé állították őket. A meghasonlás jeleit érzékeljük mozdulataikban, ellentétes erők, maga az ösztönviláguk, képzeletük háborgása feszíti szét testüket, testük mozgását.

A test és a természet

A művész nem azt festi, amit lát, hanem azt, amit másoknak meg kell mutatnia – fogalmazta meg Edgar Degas. Csurka Eszter alkotásaiban a mélység és felszín úgy kapcsolódik össze, hogy az érzékszervek által tapasztalható világ másik arcát mutatja meg, a tapasztalaton túlit, az érzéki világot. A köztes teret, a pillanatok közt lévő pillanatokat, az egymásra hajló́ tér-időt érzékeljük, az átmenetiséget. Csurka Eszter így fogalmaz: ...Ezt az átmeneti teret, ezt a két pillanat közt lévő időt szeretném a munkáimmal láthatóvá tenni. A fény, ami hullám és részecske is egyszerre, melynek érzékelése függ a megfigyelést végző személytől, nagyon fontos alkotóeleme minden látványnak. A negatív fény, a sötét árnyék ami átfordul világosba, ez az örökké hullámzó energia; ezt szeretném a festészet nyelvén láthatóvá tenni.

Csurka Eszter az élet, a természet változását, megújulását állítja művei középpontjába. Mi mozgatja a világot ezeken a képeken, tárgyakban? Az energia, amely sohasem szűnik meg, csak átalakul. Alkotásai zenei minőséggel, ritmussal, dallamokkal rendelkeznek, mintha hallanánk őket. Számára a mi időnk jelentése nem közhelyes megállapítás, hanem annak felismerése és megvallása, hogy számára lehetett idő, hely és tér. Nem sprektumelemzést végez, nem egy távoli égitest helyzetét akarja meghatározni. Közelebbre tekint, a földi világ jelenségeire, az emberi test formáira, hangsúlyaira és mozgásaira (táncára) figyel. Testművész. A mozgás szentségét keresi.

Csurka Eszter mindvégig megtartja a modernista ember-központúságot, de egyben a természeti (nonhumán) ábrázolás felé is nyit szobraival. Arra reflektál, hogy hogyan változtatja meg az emberi testet, az emberi pszichét és az anyaghoz való viszonyunkat a technológia, a világgazdaság, az ökológia és ezek összefüggő rendszere. Tudatosítja, hogy ennek a rendszernek részesei, alkotói és alkalmazottai, elszenvedői vagyunk. Munkásságának központi eleme, alfája-omegája az újanyagiság vagy újmaterialitás fogalmával írható le, legyen szó tintarajzairól, festményeiről vagy víz alatt létrehozott szobrairól.

Vízben is alkot (teremt), alaktalan, de mégis formált, alakított tárgyakat hoz létre. Ezek a szobrok nem hasonlítanak sem Kronoszra, sem Minótauroszra, sem Hydrára, sem a tengeri szörnyre, sem Neptunuszra. Az idő kezdetét, a kihalt őslények világát idézik fel a csavaradott, üreges, sérülékeny formák (mintha csigák, korallok, szivacsok, növények csontvázai lennének), amelyek Fortuna istennő bőségszaruját is eszünkbe juttatják. Az ősi alaktalanság, mint egy néma beszéd, rejtjelekkel kommunikál, titokzatosságot sugároz. Ezek a szobrok a nézőt a mindennapiságból mozdítják ki, a teremtés szentségét hordozzák, a kreatív ember lelkét, spiritualitását és érzékiségét. Sem kéz, sem láb, fejet sem látunk, csak nyúlványokat, az ég felé törve, az anyag és mozdulat (az alkotó kéz) csodáját észleljük, miként is érvényesülnek a fizika törvényei, vagy miként is függesztődnek fel. Mintha Camus híres mondatát idézné, parafrazálná a víz alatti világban született műveivel: Nőül veszem a tengert.

A mozgás és teremtés metafizikája

Ahogy Szabó Lőrinc írta utolsó versében: Bár meg se moccan, rohan minden út./ Kúszik rólunk is a fekete kúp. Csurka Eszternél is minden fut, valahova, valahonnan, látszólag cél nélkül. Képein nincs statikus állapot. A férfi alak mellkasa feltárul, légies, nyomás alatt van, csontvázat látunk, amely mozog, leválik róla a hús, eszme lesz, csontozott valóság. A sebzettség, az üldözöttség, a hajszoltság képei is az alkotások. A zaklatottságé, az élet folytonos változását látjuk, igyekszünk felfogni, hogy mi történt és mi történik. Ez a kívánság egyszerre időn kívül repíti a befogadót és, ill. egyszerre magába a jelenvalóságba, a folytonos változások jelenébe, pillanataiba, amit ugyan felfog az agyunk, de még képtelen megnyugtató módon elemezni, vizsgálni, elbeszélni.

A gesztusok, a mozdulatok árulkodók, mert a figurák nem felejthetik és hallgathatják el, ami velük történt, tudatukban és a kinti világban. A képeken egyfajta személyiséggé alakulást, alakítást látunk. Még nem esnek darabokra, ha választaniuk is kell, mert választás előtt állnak, vagy választás elé állították őket. A meghasonlás jeleit érzékeljük mozdulataikban, ellentétes erők, maga az ösztönviláguk, képzeletük háborgása feszíti szét testüket, testük mozgását.

Paradox felvetésünk, hogy Csurkánál a mozgás egyúttal a hiány kifejeződése is. A mozgás hiányt pótol, valaminek a hiányát. A mozgás mint jutalomfalat. Mintha testképei nem tudnák, hogy mire vágynak, mitől is függnek. Szabadok, végre azt csinálhatják, amit akarnak, úgy hiszik, hogy nincs kontroll. Nincs, szellemalakká válnak, egymásba úsznak, áttünnek egymáson. Nincs uralmuk a másik felett, de önmaguk felett sem. Puszta létükért küzdenek, a test és a lélek harcát látjuk, hajlandók-e a változásra.

Kísérletek és látványparadigmák

Videók

Víz alatt formálja az anyagot, könnyedén, de szigorú rendben, az alakítás lehetőségeivel, szabályaival számolva. Lemerül, elmerül és úgy alakít. Az emberi lélek ilyesfajta alakítása lehetetlen, de az, hogy mi rögzül belül, az emberi lélek mélyén, az már függ az időtől, a sorstól, az életünk eseményeitől, a látott és tapasztalt világtól. Felismerjük-e a ránk vonatkozó lehetőséget és szabályokat, olyan kérdés, amely már a kiállítás által érintett világon is túlvezet.

Installációk

A pernyeformát magára öltő, szőnyegszerű test jelzi, valami sötét erő is létezik, amely az elmúlás fondorlatos idejéhez láncolja az embert, és hiába az ellenpont, az alumíniumszínű test csillogása, a két véglet között múlik-telik az idő, amelynek álarcát mutatja meg a művész. (Ybl Budai Kreatív Ház). Mintha itt valaki tűzön járt volna, és már csak ez maradt, de ez sem mozdulatlan, bomlik tovább, talán majd szétporlik, és a légmozgás szétteríti a levegőben, ezerfelé, ennek is lesz, illetve van szellemképe. A fehér, csillogó alufóliás anyag, mint egy jégpáncél vagy sarkvidéki domborzat hökkent meg. Ezek a formák sem mozdulatlanok, a jég és hó rakódik egymásra, olvadni is fog, és akkor víz lesz belőle, ami szintén maga a mozgás. A természet körforgása mindkét installáció.

Performance-ok

Csurka Eszter szerint: A performansz közösségi tett: az alkotás a befogadók jelenléte által nyeri el értelmét. …Én modelleket mutatok, leginkább a létezés egyszeri és megismételhetetlen voltára szeretném felhívni a figyelmet, amire nagyon alkalmasnak találom a performansz műfaját, mivel az is egyszeri és megismételhetetlen.

2003-ban a Várfok Galériában embernagyságú kenyérszobrokat készített, a "tészta szabadsága", a folyamat eredménye érdekelte. A művészet is, akár a kenyér, fogyasztható, emészthető. Az akció szimbolikus üzenete, hogy a fogyasztói társadalom viszont nehezen emészti meg a művészetet, ezért új stratégiákat, új nyelvezetet kell kifejlesztenie a művésznek, hogy magát érthetővé tegye.

Az emlékezet paradoxonjai, avagy az önmegértés határai

Műveiben a lélek–test, a tudás–nem-tudás, emlékezés és felejtés fogalmai összefonódnak, anélkül, hogy valamiféle ideologikus véleményt fogalmazna és fejezne ki. Műveiben egyaránt jelen van a mítoszok világa és a világ abszurditása. A mítoszok sajátossága az időn és téren kívüliség. Csurka Eszter helyei és figurái konkrétságtól mentesek, időtlennek hatnak. A jelenvalóságukat abszurditásuk adja, amely korunkat, mindennapi életünket jellemzi leginkább. Az örök jelenvalóság és az abszurd ittlét találkozásában rejlik a művek belső feszültsége. Csurka Eszter szerint: A digitális effektek vagy háttérprintek olyanok, mint a pénzben a vízjel. Egyfajta kormeghatározó eszköznek nagyon jók.

Műveiben megjelenő test és a testiség elsősorban nem Erószról szól, hanem a tökéletesség hiányáról, az élet valóságáról, ezzel itatja át a képein megjelenő, felsejlő, titokzatos szubjektumot, aki létével garantálja vagy tagadja a hiány létezését. Képei kiáltások is, egy néma világra nyitnak tereket. Csurka Eszter szerint: „A festés csendes, és nagyon magányos műfaj. …Ezt egyszer úgy fogalmaztam meg, hogy olyan tevékenység ez, mint amikor szakéval írják a verset a folyóba. Azzal a különbséggel, hogy ennek azért marad egy lenyomata."

Művészete (az idő és a mozgás ellentmondásainak feltárása, egyedi megformálása) is lázadás, önmagán túlmutató, tisztességes, mert konok következetességgel alkot, hozza létre mintázatait. A mozgás kiszámíthatatlanságával jelzi, ebben a gépies világban is jelen van a véletlen, a váratlanság, az emberi gesztusok sokasága. Valami mindig elcsúszik, nem illik a megszokott rendbe. Ez az elcsúszás (első lépés és az utána következő lépés, az ismétlődés) adja meg műveinek báját, légiességét és drámaiságát, és annak eldöntetlenségét, hogy most figyeljünk önmagunkra, másokra vagy nem, eléggé motiváltak, energikusak, kitartók vagyunk-e, vagy lemondunk a változásról, úgysem sikerül majd, de szabadulni szeretnénk kötöttségeinktől, következmények nélkül.

Hol a határa az emlékezetnek és a képzeletnek, a mozgásnak és a testnek? – tehetjük fel a kérdést műveit látva. Az emberi létezés folytonosságát keresi és igazolja az általa művelt műfajokban, mintha az emlékezés végére akarna járni, folyamatosan emlékszik. Egymásba csúszik a megélt élmény és a fantázia, az emlékezés és felejtés paradoxonjaival szembesülünk, azaz önmagunk és önazonosságunk mibenlétével, azzal a kérdéssel, hogy ki az, aki bennünk, általunk cselekszik. Ez nem más, mint önmegértés és önmagunkkal való törődés. Műveinek lényegét nem abban kell keresnünk, ami létrejön az alkotás során, hanem magában az alkotói cselekvésben, amennyiben az a művész önazonosságának megnyilvánítása, kifejezése.