Gálhidy Péter

„A szobrászat számomra lelki, szellemi, fizikai tevékenység,

olyan életút, melynek állomásain

elsősorban magunkat próbáljuk meg megérteni”

Gálhidy Péter

A kétezres évek elején végzett generáció tagjaként Gálhidy Péter mind az anyaghasználat, mind a témafeldolgozás szempontjából a klasszikus szobrászat alapproblémáihoz fordul vissza. Ezek közül a térbeliség, a láthatóság, az anyag vs. anyagtalanság kérdései foglalkoztatják a leginkább. Munkáinak talán legfőbb erénye a kifinomult és elmélyült szobrászati szakmai tudás, és a néha egészen radikális művészetfilozófiai kérdésfelvetés szoros kapcsolata. Ezért Gálhidy Péter műveiben nemcsak az anyag kiválasztása, használata kap kulcsszerepet, de a már jól végiggondolt címadás is, ami a téma konceptuális meghatározásának is tekinthető. Ebből származik az a gondolati szabadság, amit a befogadó számára nyitva hagy, és az értelmezést csak nagyon finom, apró momentumokkal segíti.

Gálhidy Péter 1997-ben végzett a Magyar Képzőművészeti Főiskola szobrász szakán, majd két évig ugyanitt mesterképzőre járt. Somogyi József volt az első mestere a főiskolán, akinek szemlélete és a klasszikus értelemben vett figurális alkotói attitűdje nagy hatással volt Gálhidyre, de Somogyi halála miatt ez a kapcsolat sajnos nem teljesedhetett ki. Bencsik István és Karmó Zoltán vették át a fiatal szobrásznövendék képzését. Ezekben az években Kő Pál szemlélete is meghatározó hatást gyakorolt rá.

A klasszikus szobrászati minták csak kiindulópontot jelentenek nála, hiszen már korán ráébred, hogy sokkal inkább a természeti struktúrák érdeklik, és nem az emberi test ábrázolása lesz a követendő út a számára.

A főiskolán különböző tárgyak (székek) struktúráival foglalkozott, ebből született meg a diplomamunka ötlete, amely a szerkezet teljes elanyagtalanítására irányult. Egy olyan művet kívánt megalkotni, amelyben az anyag szinte már nem is látszik, csak mint egy térben elhelyezett rajz jelenik meg.

A Legszebb tárgy, ami nincs 1997-ben valósult meg, az epreskerti kálvária terében. A mű címe Zbigniew Herbert egyik versének első sora, és damilból készült. A munka eredeti célja az volt, hogy megmutassa hogyan lehet úgy ábrázolni egy tárgyat, hogy szinte teljesen anyagtalanul jelenjen meg, ezáltal rávilágítva a szobrászat határaira is. A damilból épített rajzos struktúrák lehetővé tették ezt. Ehhez az elgondoláshoz nagyon hasonló az Ablak című mű, amely egy sarokba készült, egy csoportos szobrászati tárlatra a Műcsarnokba, 2001-ben. Az építészeti szerkezet, vagyis a terem sarkának bevonása a látványba, további térbeli értelmezési lehetőségeket adott a munkának, illetve Wehner Tibor szavaival: „váratlan nézőpontokat, izgalmas érzékelési, szemlélési-átélési lehetőségeket tár fel a befogadó számára”. A keret és az árnyék viszonya, a vonalak önálló működése mint struktúraképző elem figyelhető meg a Pilinszky-emléktáblán (2003) Balatonkenesén, amely ugyanehhez a műcsoporthoz kapcsolódik felfogásában.

Már az Ablak című alkotása (2001) esetében is kitüntetett szerepet töltött be a kiállítótér egymással érintkező fala, a sarok. Ez a pozíció számos munkát inspirált. A Sark című szobor 2003-ban készült, vékony acélpálcákból, amelyek a növényi rostokat utánozva szabályosságra törekvő formát hoztak létre, mely a körüljárás során egy bádogcsatorna félkör keresztmetszetű szegmensére emlékeztet. A sarokba kerülve pedig új, illuzionisztikus térbeli látványt mutatott. Ennek a sarokszobornak egy későbbi változata, a Sarokvas 2019-ből, amely egy félbehajtott hársfalevél formáját imitálja. Vasból készült, és itt az anyagválasztás a megmunkálással is kapcsolatban van. Vagyis a művész a megvalósításhoz vegyesen használt hideg technikákat, a kovácsoltvas technikához hasonlóan. Ennél a munkánál három fontos szempont érvényesült: az anyagválasztás, a növényi motívum és az épülettel való szoros kapcsolat. A sarokba készült plasztikák legutóbbi változata A zöld sarokban címet viseli, és 2023-ban a Műcsarnok terébe készült. A látogató távolról szemlélve más és más élményt kap a szoborral kapcsolatban, mint a közelébe érve. Messziről egyfajta hasítékként látszik a falban, viszont ha elég közel megyünk a szoborhoz, láthatjuk, hogy mennyire aprólékosan kidolgozott munka, mint egy archaikus görög bronzszobor esetében.

A szobrászat egyik legfontosabb alapkérdését – anyag vs. anyagtalanság – tovább vizsgálva megalkotja az egyik legsúlyosabb, legtömörebb szobrát, az Akalit (2003). A nyárfából készült, kívül fekete tömör tömb belsejében egy pici tükör egy kis csillagot hivatott megmutatni. Ha megfelelő módon nézünk a szoborba, elég fényt engedve magunk mellett a belső térbe, akkor látjuk a fényjelenséget, különben nem.

A Fűszálszárító (2012) című munkában egyrészt ott van az utalás Marcel Duchamp Palackszárítójára, másrészt a keleti gondolkodás is megnyilvánul benne a bronzkovácsolás technikájának megmutatásával. Az apró fűszálak mint kicsi kardok (katanák) helyezkednek el a tartón. A fűszál motívuma többször visszatér Gálhidy Péter munkásságában.A növényzet szinte leggyakoribb eleme, „égre törő formája és spirális elkanyarodása” szembeötlő, nem szálanként szedik, hanem kaszálják, látszólag értéktelen, ám ezekben a munkákban jelentős fókusz kerül erre a növényre, a formájára, a struktúrájára, és a forma funkciójára is. A középső vájat, amely elvezeti a vizet, mindegyik fűszálszobron kiemelten szerepel, hiszen, ahogy egy interjúban hangsúlyozza a művész: „gyakran egy növényi elemmel is úgy foglalkozom, mint egy személlyel, vagy saját lelki vívódásaimmal”.

A következő műtárgycsoportra az jellemző, hogy egy domináns formájú alapon, annak anyagát felhasználva kis fákat farag ki a művész. Első darabja 2012-ben cseresznyefából készült, Erdő, szél a címe. Ezek a munkák egy látomásszerű látványélményből táplálkoznak, amikor egy kirándulás során, a művész megérkezett a Szent Anna-tó partjára, és meglátta a tóban tükröződő, azt körülvevő erdőt. Ennek a végső és legtökéletesebb megjelenése a Káci című munka 2023-ból. Ez egy vörösbor erjesztésére használatos régi dézsa, amelynek a felső peremén apró fenyőfákból álló „gyűrű” megy körbe. Ide tartoznak még: az Enyhe hátszél (2014) és a Tisztelet Kő Pálnak (2020), ami egy oszlop tetejére került facsoportot mutat. Ez utóbbi egy jegenyesor-emlékmű, amelynek az alapmotívumát Kő Pál rajza inspirálta.

A Religio (2013) című munkának egy régi, használaton kívüli gyalu az alapja, az anyai hagyatékból. Ebből az alapból nő ki egy hatalmas íves fűszál. Gálhidy munkásságában mindvégig előtérben van a kézművesipar, a kézműves tárgyak iránti szeretet. Ám ez nem egy szentimentális nosztalgia, hanem egy olyan értékőrzésre való törekvés, amelynek a szobrászat mint műfaj a hordozója lehet. Az anyai ágon kádár felmenők műhelye már gyerekkorban meghatározó élmény volt. A megőrzésre való törekvést erősíti a napjainkra jellemző elértéktelenedés, a tömegtermelés. A régi mesteremberek gyakran a szerszámaikat is maguk készítették, és itt jegyezném meg, hogy a szobrász növendékek, amikor mintázni tanulnak az egyetemen, elsőként saját mintázófájukat készítik el. Ezt a kézműves hagyományt Gálhidy Péter is továbbadja tanítványainak, hiszen a tanítás meghatározó feladat pályája során: 2001-től tanársegéd, 2014-től művésztanár, 2022-től pedig egyetemi adjunktus a Képzőművészeti Egyetem szobrász szakán.

A Páratövis (2014) című szobor Weöres Sándor egysorosáról kapta a címét. Itt egy olyan szobrászati-térbeli probléma fogalmazódik meg, mint a függőleges és vízszintes kiterjedés kérdése. A talajon álló óriási tüske az oszlopszerű szobrok típusát követi, de itt jelentősége van a vízszintes alapnak is. A tömör anyag az ég felé törve egyre vékonyodik, míg ez a vékonyodás eltűnik a szobor fizikai végénél. Vagyis a kiterjedésen túl fontossá válik újra az anyag vs. anyagtalanság kérdésköre is.

A fa mint anyag alkalmazásának, és a különböző anyagok más anyagba való átültetésének két legszebb példája a Kendő (2014) és a Fenyőfa (2014). Ahogy eddig is láttuk, az anyaghasználatban újabb és újabb kihívást keres, és a munkájához történő anyagválasztás is tudományos-kulturális tett számára. Professzionálisan ismeri az anyagokat, a különböző fák erezetét, viselkedését, és hogy melyik formához milyen fa illik.

Gálhidy Péter gondolkodásában nagyon fontos a tárgyak és a kézművesség tisztelete. Saját családja őseinek egykor használt tárgyai különösen értékesek a számára. Egy ilyen régi tárgy lett az alapja a Guzsaly (2016) című szobornak is, amelynek hosszú, magasba nyúló, csavarodó formája kulturális emlékpárhuzamokat is mutat. Egy dióverő botból lett ez a szobor, ami egy ólomköpeny-alapot kapott, és formája emlékeztette a művészt a párizsi Cluny Múzeum egyszarvút ábrázoló kárpitsorozatára, a múzeumban található csigalépcsőre és egy narválagyarra is. A Guzsaly formavilágában a Páratövis című szobor problémafelvetéseinek is folytatója.

A Keresztbe tettem (2017) című munka érdekessége, hogy egy talált tárgyból és két kézzel készített elemből áll. Egy számítógép hűtőrácsának eleme találkozik két keresztbe tett bronz fűszállal. A modern, gépiesített termelés eleme a maga mesterséges sárga színével kiváló alapot nyújt a kézzel készített patinás, zöldes bronz fűszálaknak.

A kincugi technika egy olyan japán tárgykészítési vagy megőrzési módszer, amikor valami eltörik, tönkre megy, de a javítással új életet, új esztétikai minőséget kap. Ennek a filozófiai háttere a vabi-szabi esztétika, amely a japán filozófiában olyan látványban vagy tárgyban nyújt örömet, amely már nem szép, nem fiatal, vagy akár pusztulóban van. A Kincugi tüske (2017) egy korábbi sérült szobor megjavításával készült. A szobor egy mamutfenyőből készített rózsatüske formáját mutatja, amely leesett és eltörött. A művész félretette, majd megjavította a kincugi technikára hasonlító eljárással, aranyozott rézpasztával jelölve a repedések és törések vonalát.

Az Avar lelet (2018) című szobor az egyik legizgalmasabb példája annak, ahogy Gálhidy Péter a szobrászatában és a szobrok címadásában a nyelvi humort alkalmazza. Alapvetően egy bronzszobrot láthatunk, egy kosár tetejében száraz bronzlevelek egy kupacát. A művész közlése szerint ez a látvány egy olyan élményből fakadt, amikor a kertben hagyott valamilyen tárgyban összegyűlt az avar és a víz, majd a levelek belefagytak az edény formájába. Ezáltal egyfajta „avarleletet” kapott. Ugyanakkor a magyar nyelvben az avar egy népnév is, amelyet a lelet szó tovább árnyal. Emiatt szinte már egy múzeumi tárgyat kapunk, ami első ránézésre lehetne akár egy régi korona is. Az Avar lelet című munkában hangsúlyos szerepet kapnak a bronzlevelek, amelyek ebben az esetben az esetleges formaiságot mutatják, hasonlóan a Füge (2019) című szoborhoz, ugyanakkor számos esetben ezek a bronzlevelek kiadnak egy másik struktúrát, a levelek formaképző héjként hozzák létre a szobrot (lásd Haladó palack, 2019; Kolomp, 2021).

A művész megjegyzése szerint „minél közelebb van egy szobor a talajhoz, annál inkább hordozza az elmúlás jelentéstöbbletét is”. Ez esetben a Talaj (2020) című munka újra egy korábbi használati tárgyból és egy kézzel készített bronzágból áll. Az egykori tárgy egy könyv, amiről elsőre a művész nem is sejtette, hogy mi lehet, annyira elenyészett. Papírrestaurátor segítségével sikerült megállítani a bomlást, és ez a talajszerű könyv lett a szobor alapja, az egykori tudás jelképe, amely mára már csak egy bomló alap. Erre az alapra került az ág, ami már szintén egy halott ágat mutat, rajta a kártevők (gomba, penész) jeleivel. A következő szobor esetében a talált rész nem egy kiszuperált, funkcióját vesztett tárgyból ered, hanem egy erdőben felfedezett, kör alakban meghajlott bükkágból származik. Ez a Körkereszt (2021), amelynek a közepében két keresztbe tett fűszál szerepel.

A következő műtárgycsoport ugyancsak egy jelentős szobrászati problémát jár körül, ez pedig az egyensúly kérdése. Hogyan lehet kialakítani egy tárgy, egy szobor megfelelő egyensúlyát, mi az a helyzet, amiben magabiztosan áll a talajon, viselve a saját súlyát. Gálhidy Péter a határhelyzetet vizsgálja. Az Ingó (2018) című szobor esetében megtalálta azt az egy pontot, amin az ág formájú tárgy mozog, de megtartja magát, és nem esik le, hiába húzza a talaj felé a piritesedést imitáló bronzdíszítmény az ágon. A műtárgy címe itt a fizikai állapotra, a mozgás képességére utal, ugyanakkor a bizonytalanságot is érezteti a látogatóval, aki még nem is sejti, hogy a szobor nem eshet le. A Pihenő (2022) című szobor esetében hangsúlyos az egyensúlyprobléma, és a már kidobásra ítélt tárgy újrahasznosítása. A kilyukadt, zománcozott lavórban egy marék bronzavar gondoskodik a kerek tárgy egyensúlyának megtartásáról, és a lyukon át az egyik levél szára is támaszkodik a talapzaton. A megmozdított műtárgy mindig visszatér az eredeti nyugvó állapotba. Ugyanezt a gondolatot követi az Üstágy (2024) című munka is, csak itt a kiinduló használati tárgy egy rézüst, egy darab levéllel, és ebben az esetben a posztamensre pozícionálásnak is szerepe van az egyensúly kialakításában.

Az eddigi munkásságnak egyfajta összefoglaló szobra az Ereszet (2024), amely a B32 Galéria Mezsgye című kiállításának helyspecifikus munkájaként jött létre. Ennél a kiállításnál is az alapvető hangsúly a víz témáján volt, ami az életmű visszatérő és meghatározó inspirációs forrása. Az élőlények és az emberek kapcsolata a vízzel nemcsak életadó forrásként fontos számára, hanem egyfajta szellemi és lelki viszonyt vizsgál ezekben a művekben. A szobor formájának kialakításakor a növényi struktúra vízvezető képességeinek alkalmazása és kulturális előképek is segítettek, mint például egy 52 ember szállítására alkalmas kongói bödönhajó párhuzama, amelyet kiállítási tárgyként látott a művész. A megsérült, megrepedt munkát pedig a már korábban is felhasznált kincugi technikával javította meg, ebben az esetben ténylegesen aranyport használva.

Gálhidy Péter munkáinak megjelenítése során a szobor kialakításának folyamatát éli át, vagyis a művek installálása nagyon hasonló hangsúlyt kap, mint a megvalósításuk. Jelen esetben az Ereszet című munka az egész kiállítóteret uralta, és mintegy belefutott a tér végén álló Káci című szoborba, amely megidézi a tökéletes víztükör erdő által körülvett álombeli illúzióját.

Ahogy láttuk, művészete hátterében irodalmi, filozófiai és ökológiai gondolatok húzódnak meg; olyan írók, költők és gondolkodók műveire reflektál, mint Weöres Sándor, Nemes Nagy Ágnes, Pilinszky János, Térey János és Hamvas Béla.

Számos szobrászmester is hatással volt munkásságára, mint a már említett Somogyi József, Karmó Zoltán és Kő Pál, ugyanakkor meg kell említenünk Samu Géza alakját is, akinek két szobrát is restaurálta az évek során, és foglalkozott életművével, ahogy egy interjúban említi: „Kő Pál mesterrel egy erős kapocs volt közöttük Samu Géza szobrászatának megélése, közös tanári együttműködésük szellemi centrumaként is értelmezhető”.A nemzetközi szobrászok közül főként Constantin Brâncuși, Giuseppe Penone, Tony Cragg és Anthony Gormley nevét emelném ki.

Egy szobrász számára nagyon fontos a köztéri szobrok megrendelése, hiszen így olyan műtárgyat alkothat, amely a város, az élőhely részévé válik, és üzenetét sokkal többen „megkapják”, mint egy kiállítótérbe felállított munkáét. Gálhidy köztéri szobrai szervesen illeszkednek az életmű kérdésfelvetéseibe. Növényi motívumokat nagyít fel és teszi az utcakép részévé, mint például egy letaposott, bronzos patina által zöldes, hatalmas fűszál Pécs város főterén (Zöld út, 2010). Vagy a Turbinalevél (2017) esetében, ahol a forma egyszerre hasonlít egy természeti levélre és egy kajaklapát alakjára, és mindezek mellett egy turbinalapát látványát is megidézi.

A szegedi Dóm számára készített egy körmeneti keresztet, amely jelenleg az altemplom kegyeleti terében van elhelyezve. Ezt a szobrot úgy faragta ki, hogy a középen futó omega keresztmetszetű, felülről nyitott vájat arany színével mutatja a megmutathatatlant, hiszen a közepén, ahol a két szár találkozik, ott a legfényesebb. Vagyis ez a fajta minimalista megmunkálás a művész szavaival mutatja a funkciót: „a legkevesebbel szólni a legtöbbről”.

Szobrászatát elméletileg is megalapozza, hiszen évek óta foglalkozik a szoborállítás nyelvi, kulturális és történeti kutatásával, valamint a szobor szó eredetével, vagy az első vertikális szobrok jelentőségével. Szobrait megvizsgálja mind a vertikalitás, mind a talajhoz való közelítés szempontjából, vagyis horizontális elrendezésben is. A szobor elrendezése jelentésbeli vonatkozással is bír, hiszen megfigyelte, hogy amikor egy formát közelít a talajhoz, az a szobor magához veszi a mulandóság jelentését is. Munkásságának ezt a kettős felépítését Hemrik László is hangsúlyozta egy 2016-os kritikájában, ahogy írja, „Gálhidy Péter szobrai jellemzően kéttagúak, egyik elemük egy tárgy a valóság egy darabja, a másik az előbbihez illesztett művészi állítás”.

A nagy művészetfilozófiai kérdések mellett folyamatosan foglalkoztatja az a probléma, hogy hogyan tud szobrászként hatni a minket körülvevő világra, hogyan tudja felhívni a figyelmet arra, hogy a természetet ne tegyük tönkre, hogy ne hagyjuk, hogy a kézzel készített tárgyak teljesen eltűnjenek, és minden műanyaggá váljon. Munkája során együttműködik és közösen gondolkodik olyan szakemberekkel, akik az ökológiai gondolattal foglalkoznak. Mint mondja: „közös létünk személy feletti szubtilis tartalmait próbálom megmutatni”.

[2024]