Iancu Laura

„Sorsunk fölé hajolni összegyűltünk tehát" – Sütő András szavai jutottak eszembe, amikor arra gondoltam, hogyan is mutathatnám be Iancu Laura életútját, pályáját, költészetét.

A Magyarfaluból, moldvai csángók köréből indult költő, kutató néhány társával kiválasztatott arra, hogy Csíkszeredában tanuljon tovább. Onnan került Budapestre, Szegedre, Pécsre, pedagógiát, kommunikációt, teológiát, néprajzot tanult, doktorálni készül. Hogy e két kurta mondat valójában mennyire hosszú utat takar időben, térben, lélekben és szellemben, annak megmondhatója ő maga, líráját olvasva csak sejtéseink lehetnek erről. A történet a saját külön története, emellett, s a hasonló utakat bejárók előtt tisztelettel fejet hajtva úgy vélem, Iancu Laura útja valamennyi olyan emberére rímel, aki saját utat választ, nem várja, és nem hagyja, hogy mások jelöljék ki számára a megfelelő haladási irányt.

Ez persze nem jelenti azt, hogy Iancu Laura pályája, költészete szempontjából másodlagos lenne csángó volta. Saját útját járja, de nem feledte el, hogy honnan indult, már középiskolás diákként is olyan szolgálatba kezdett, melyet a mai napig folytat. Nyelvészeti, vallási, folklorisztikai vizsgálatai nyomán számos publikációja látott napvilágot, így a moldvai meséket tartalmazó Az Aranyréce (2005), valamint a Johófiú Jankó – Magyarfalusi csángó népmesék és más elbeszélések (2002). Foglalkozott archív parasztképek vizuális antropológiai szempontú feldolgozásával, interpretálásával, melynek gyönyörű album (Magyarfalusi emlékek, 2005) lett kiugró eredménye. Elméleti- és kutatómunkájának összegzése a Jeles napok, ünnepi szokások a moldvai Magyarfaluban (2011). Mint egyik interjújában elmondta, otthoni élményeit, történeteit elsősorban prózában tudja megfogalmazni (Életfogytiglan, 2009; Szeretföld, 2011). 2006-tól a Moldvai Magyarság budapesti szerkesztőségi munkáit is ellátja, s 2003 óta fő szervezője a Magyarfalusi Falunapoknak. Nem hinném tehát, hogy ennek tudatában bárki is számonkérhetné tőle sorsa alakítását, s bárki is elvárhatná tőle, hogy hazatérve ábécét oktasson. Létfontosságú, tiszteletet érdemlő szolgálat az is, de úgy vélem, mindenki a neki rendeltetett, általa választott területen teljesítse be szolgálatát.

Bátorság, erő, kitartás, tehetség kellett az elinduláshoz, továbblépéshez, az egymásnak gyakran ellentmondó külső és belső elvárások elviseléséhez, feldolgozásához. Költészete is bonyolult, léthelyzetéhez ambivalensen viszonyuló, ezt a létélményt rengeteg belső konfliktussal, de merő természetességgel, tartással viselő lírai énről vall.

Pár csángó szó (2004)

Köteteit kezünkbe véve, feltétlen tegyük félre előzetes elvárásainkat, feltételezéseinket. Ne a csángó költőnőt keressük, hanem a költő lírájára legyünk nyitottak. Mint Pécsi Györgyi is kiemeli: „Nem »csángó« költő tehát Iancu Laura, hanem mindenféle jelző nélkül költő, akinek erős kötődései és kötelmei vannak személyes múltjához, amely történetesen egy moldvai faluban formálódott" (Pécsi Györgyi: Kiűzetés, oltalomkeresés. Bárka, 2008/3). Első kötetének címe, Pár csángó szó (2004) egyik verséből kiragadva inkább a figyelem felkeltésének eszköze. Verseit olvasva nem bánja meg az olvasó, ha enged a cím vonzásának. Nem bánja meg, ha nem várja az ismert csángóköltők hangját, Az ember ott a legfájóbb magyar című nagyszerű antológia hangulatát, versekbe foglalt létélményeit. Mert ő Iancu Laura, tisztán, csendesen szóló költői hangjával (melyet Ferenczes István ismert fel), saját útjával, melynek természetesen szerves része a Magyarfaluban töltött 11 év is.

Tematikailag Isten, a magány és a szerelem dominál az első kötet verseiben, többnyire finoman egymásba szőve, mint az Emlékem első csókodról néhány sorában: „Élő kezednek létem lett katedrálisa / Nem követelem: oltárom légy".

Időszemléletében a múlt és a jövő dominál, a múlt és jövő képei kitágulnak, ritkán találunk kimerevített jelenbéli pillanatot. A jelen átmenetiségében a mulandóság válik hangsúlyossá, az apró, mindennapi történetmozaikok így válnak ontológiai kérdésekké. A múltba és a jövőbe tekintve a lét kifutási lehetőségeit keresi, sokat foglalkozik a sors kérdésével. Folyamatos belső morális küzdelmet folytat – „Bujdosik bennem / Isten és tatár" (Magány) –, többek között egy feltehetően számára már dogmatizmusában szűknek bizonyuló vallásosságból egy személyes Isten-hit, a saját hit kialakítása, megtalálása, megértése felé vezető úton. Ez a kötet valahol a felnőtté válásról is szól, a „Gyermek vagy még"-től (Őszben) a „Támaszkodj rám / Tartás vagyok"-on (Még) keresztül vezető útról, szakadásokról, útkeresésről a szerelemben, a hitben, a szűkebb és tágabb világban. Ez az útkeresés, e vállalkozás nehézségei, az emberélet buktatói közvetlen, sallangmentes, szép lírában tárulnak az olvasó elé. Finom, alakulásában is bölcs költészet ez, nem törekszik nagy, de még kis igazságok kimondására sem, talán azért sem, mert a lírai én léttapasztalatában hordozza a változás állandóságát. „Amott az álomi lét / Emitt a létet túlélő / Álmok mámora" (Hallgatásod) – írja. Iancu Laura lírája önmagában is ambivalens, természetes, ugyanakkor rendkívül fegyelmezett. Valóban nem kioktató, de határozott értékrendet tükröz. Sokszor nyitva hagyott szabad verseinek sorai megbonthatatlannak tűnnek, a notóriusán visszatérő nagy kezdőbetűk rafináltan kombinálódnak a központozás szabad kezelésével. Mintha a lírai én konok csikóként önmaga akarna lábra állni, s rögvest nekiiramodni a világnak. Ahogy a szerző – ha úgy tetszik – dekonstruál mindent, hogy darabjaiból megalkothassa a maga költői világát. Mindezt folyamatos szembenézés, önvizsgálat, bűntudat, megváltásra várás kíséri, istenes verseiben a saját sors ontológiai értelemben az ember sorsává nő.

Karmaiból kihullajt (2007)

Ebben a szellemiségben, noha sok tekintetben egészen különböző módon folytatódik a versek sora Iancu Laura második kötetében, a Karmaiból kihullajt (2007) címűben. „Van-e remény az emberiségben" (Élet a hajnalban) – kérdezi, a kötet egészében a kereszt cipelésére helyezve a hangsúlyt. S noha a kötet melankolikus hangneme, enigmatikus jellege a nemleges választ erősítené, a kérdésben megfogalmazott remény mégis áthatja a kötet verseit. A lírai én számára az egyéni léthez ez a földi létezés nem elég otthonos, az isteni pedig fogyatékosságaival szembesíti. A kettő közötti (ott)hontalanságban a tér nem belakható – a recepcióban többféleképpen értelmezett madár motívum (Hutvágner Éva: Saját világ. Új Hegyvidék, 2008/1-4.; Kovács Flóra: „Kicsi madár, miért keseregsz az ágon?" http://ahet.ro/content/view/3510/84/), repülés megidézésének gyakorisága ezzel is összefüggést mutat. Az idő válik tehát meghatározóvá a maga meghatározhatatlanságában. A lírai én ambivalens módon viszonyul a múlthoz és jövőhöz, a jelenben pedig újra és újra definiálja önmagát, léthelyzetét, a jelen számára a mindenkori küzdelem ideje. „Már csak a halottak élnek igazán" (Özön lét után); „magamon gyakorlom / a világhalált" (A visszajárók); „meghalni minden nap, elégszer / mígnem Odafönt ébredsz" (fent, lent). Bizonytalanság, kérdések szorongatják, de mintha azt pontosan tudná, mit nem akar. Vívódik múltról és jövőről is, feldolgozatlannak tűnő múltjának egyes részeit hátrahagyná, másokat „nyomok" által féltve őrizne, kérdőjelekkel övezett jövőjét apokaliptikus látomásokká fokozva elkerülné, másfelől hinni látszik sorsa elkerülhetetlenségét, sőt ismétlődő, igen hangsúlyos visszatérő keresztény motívumrendszerével a tudatos keresztcipelést, sorsvállalást emeli ki. Leginkább a középidő – ez a rendkívül találó verscím – fejezi ki a lírai én léthelyzetét. Bezártság és szabadság különféle variációit éli meg, a bezártságban a szabadságot, a szabadságban a bezártságot, a „madár-lét" kínzó ambivalenciáját. Egy bizonytalan természetesből egy vágyott bizonyosság felé, visszakívánva a természet(es) törvényeit, s meggyőződve a vélt bizonyosság, biztonság gyökértelenségéről, törékenységéről, a fák adta szabadság helyett a lehetőségek ketrec-csapdáiról. Ugyanakkor az elrugaszkodás helyét halál lengi körül, s úton-létét is halálok kísérik – „az élet: berendezkedés a halálra / miközben visszasiratjuk halottaink / meggyilkoljuk az élőket" (Stációk); „készre alkot a halál íze / a mindenségnek, örökre" (Kivételes pokol); „meghalni minden nap, elégszer / mígnem Odafönt ébredsz" (fent, lent). Az elmúlásnak feszül neki az emlék, emlékezés finom megragadása például a nyom motívumában. „Emlékeznek a tárgyak majd / ellopott kéznyomatok" (Alvó angyalok); „székeden tenyérnyomok" (Tükörben); „nyomaink ma még szántóföldek / holnap a sírjaink" (harmat). Menekülés és vágy hajtja a lírai ént, ebben a folyamatban az út, nem a cél(ok) kristályosodik ki, „írni: feledni indulok / belém törnek az örök utak" (ma is). Az elszakadás, kirepülés megtörtént, nagy „utat" hagyott maga mögött, de még nem érkezett meg. Ebből a meg nem érkezettségből is ered, hogy az első kötetben is meghatározó magány, megváltásra várás ezekben a versekben kiteljesedik (Irányok, egyedül, Genezis, Virradat, Alszanak, Jákob).

A köztesség tükröződik az alkotói önreflexivitásban is. Az önreflexivitás gyakran magára az alkotói tevékenységre, alkotásra irányul (csak néhány verset kiemelve: irányok, Az elmúlás, Aztán megszoktuk, Átmenet előtt dolgok, frázis), összefüggésben a lét és emlékezet kérdéseivel, többek között azt firtatva, mi az, ami kiállja az idő próbáját, mi maradhat fenn. (Kovács Flóra is utal – „Kicsi madár, miért keseregsz az ágon?" http://ahet.ro/content/view/3510/84/ – az alkotás, írás problematikájának központi szerepére.)

Persze a teremtés nem korlátozódik a személyes alkotás körére, a kínzó kritika, önkritika az alkotás, egyetemes felé is irányul. Már a Genezisben hangsúlyossá válik a félresiklottság, amely kiterjed születés, pusztulás, halál, feltámadás létkérdéseire is. A beteljesülést várja, de mintha tartana is tőle, emellett főként attól, hogy nem történik meg. Noha a Teremtő hibátlan, az ember emberi voltánál fogva romba dönt mindent, s bár vágyakozik a megváltásra, önhibájából marad megváltatlan, a lírai én is megváltásra vár (két éj között, harmat). Önmagában lefolytatott „hit-vitái" is eredményezik, hogy hangnemében tágabb spektrumban mozog, melyben a lázadás és a legjobb értelemben vett alázat jól megférnek egymás mellett (gondoljunk például az Angyali üdvözlet, a Félig, a Tovább, az Isten soraira vagy az elemi erejű Nagypéntekre, s Confessionesre. „Dialógjai" többirányúak – összefonódnak a létértelmezéssel, s a folyamatos Jézus-párhuzamban a saját szerep értelmezésével. A hithez fűződő belső küzdelmet a képeiben összefonódó hit és szerelem lelki civódásai is fokozzák (Fűszálak, Szeptember, Csak holtfüvet, stációk).

Nyelvezete kiforrottabb az előző kötet verseihez képest, versszövése sűrűbb, s mint a lét lenyomatai, kilógó, eldolgozatlan szálak maradnak, nem esztétikai értelemben, hanem abszolút értelmű válaszok hiányában. Nem mintha ilyen válaszokat kívánna adni. Várakozással tekint a jövő felé, a realisztikus világ, s a saját belső világ viszonylatában is illúziók nélkül, de nem megadóan. Az intertextusok, utalások, poétikai jellemzők alapján Iancu Laura lírája meglehetősen eltérő irányokat mutat. Ady, Pilinszky, József Attila, Nagy László-párhuzamok mellett, Hutvágner Éva joggal utal Nemes Nagy Ágnes és Iancu Laura költészetének rokon vonásaira. S egyetértek Pécsi Györgyi megállapításával, mely szerint: „az utóbbi időben írt" verseivel „pedig a tragikus sorsú és a tragikus sorsra hiperérzékeny Hervay Gizella kései költészete" (Pécsi Györgyi: Kiűzetés, oltalomkeresés. Bárka, 2008/3.) rokonítható.

Továbbra is a szabad vers marad számára a legmegfelelőbb kifejezési forma, de fegyelmezettebbekké válnak a sorok. Megmarad a központozás és az annak elhagyásából származó feszültségkeltés, titokzatosság, itt azonban merészebben, akár egy versen belül alkalmazva azt. Iancu Laura költészete rendkívül puritán, nincsenek fölösleges szavak, túlmagyarázott gondolatok, burjánzó képek. Versszövet gyakran szakadozott, mintegy a köztes-lét lenyomataként, ugyanakkor, mint Vincze Ferenc írja, ez a hitelesség vágyának eredménye is. A néhol szinte axiómaszerű megfogalmazások, vagy mint Bertha Zoltán írja, „redukált, gnómikussá csupaszított vagy csiszolt verszárlatok, a sugallatos paradoxonokra, aforisztikus, szentenciaszerű kijelentésekre vagy egyszerű érzésmegnevező kivallásokra épülő befejezések" (Csángómagyar sorsköltészet. Polis, 2007/11.) erősítik azt az olvasói benyomást, hogy valóban „csak azok a szavak kerülnek papírra, melyek kiforrtak, melyek érvényessége megkérdőjelezhetetlen" (Vincze Ferenc: Iancu Laura: Karmaiból kihullajt. Kortárs, 2008/7.).

Képei a maguk szikárságában nekifeszülnek az emberi létet övező káosznak, lírájának szubjektív vallomásosságából egy kiforrott értékrend is láthatóvá válik, ezen értékek pusztulásának, pusztításának néhol látomásos, másutt kézzelfogható bemutatása mintegy jelzésekként, kérdőjelekként fordul az olvasók felé.

Míg kabátot cserél az Isten (2014)

A Névtelen nap (2009), a Kinek a semmi mindene (2012), valamint a Míg kabátot cserél az Isten (2014) kötetek sem fukarkodnak a kérdésekkel. Ezek zömében ontológiai kérdések, melyeket sok esetben a létben való szorongás indukál. Születés, halál, bűn, bűnhődés szorításában a lírai én domináns megnyilatkozási formája a dialógus. Az Istennel, Jézussal folytatott végtelen párbeszéd félelemből, féltésből, állandó hiányérzetből fakad. A magánéletet, az egyes embert éppúgy érinti, áthatja, mint az elveszett és elmúló közösségeket, néhol apokaliptikus látomásként az emberiséget. A dialógusok a hideg terekben, a tiszta hóban, az éjszaka és a hajnal alkotó magányában nagyobb erővel, hangosabban szólnak, kiáltanak. A versek hangulata, atmoszférája az esendő ember létének, lehetőségeinek végessége és a biblikus képrendszer adta távlatok feszültségéből ered. Az elhatározás, segíteni Krisztus keresztjét cipelni, sorsvállalás. Alászállás és felemelkedés, az alkotás útja is. Magányos út az alkotóé, a remetéé, a félkegyelműé, akik – ha csak egy gyufa vagy gyertya lángjával is – fényt visznek a világba hitükkel. A maguk módján szakralizálják a világot – az emberi kapcsolatokat, a tereket vagy éppen a haza fogalmát. Ezekben a kötetekben a haza fogalma is bővül. Az eddigi ó- és újhazában való helykeresés az Édenből kiűzetett ember egzisztenciális helykeresésévé tágul, akinek kérdései a mindenséget célozzák. Ugyanakkor az éjszaka, a hajnal a magába forduló idő, amelyben a dialógusok úgy szólnak, mintha titkon felütnénk egy naplót, kihallgatnánk egy önfeltáró vallomást. Az esendő ember ilyenkor a maga tisztaságában nyilatkozik meg, s Iancu Laura nyelvezetéből ez a tisztaság sugárzik. Nyelvi, formai szempontból is koncentráltabbak ezek a versek, néhol aforizmaszerűen tömörek. „Titokban teremtő Isten / Tanúkkal érkezik." (Ó- és Újszövetség); „Megkezdett imákkal teli szám. / Minden út a mesékbe visz, anyám." (A gyermek).

Iancu Laura lírája az utolsó kötet érett költészetében is megőrizte azt a tiszta rácsodálkozást, amellyel édesapja felé fordult, hogy a városról szóló történeteit hallgassa. Az ismeretlen iránti vonzalma, kíváncsisága nem csillapodott, csupán kérdései más felé irányulnak. A kérdező ember gondolkodik. És keres. Otthont, hazát, társat, barátokat, oltalmat, megnyugvást és bűnbocsánatot.

Sem tematikájában, sem lírájának tendenciáját követve nem meglepő, hogy a drámát találta megfelelő kifejezésformának Petrás Ince János sorsának megörökítéséhez. Petrás Incze János minorita szerzetes, moldvai magyar katolikus pap munkája, küzdelme, története egybeforr a fizikai valóságában, nyelvében, vallásában nyomorgatott moldvai magyarság sorstragédiájával. A dráma dramaturgiailag is kiváló megoldásokat rejt. A belső vívódásait, vágyait megfogalmazó ember hitelessé teszi a heroikus küzdelmet vívó szerzetes alakját. A moldvai magyarság hitének és nyelvének őrzője hatalmas kincset hagyott hátra a moldvai magyarság folklór kincseinek, szokásainak, hiedelmeinek, nyelvi sajátosságainak összegyűjtésével és annak publikálásával is. A szerző nem tiszteletteljes gesztust gyakorol, önazonossága részeként értelmezi a sorstragédiát. A párbeszédekből nem történelmi tabló, hanem valódi dráma bontakozik ki.

Iancu Laura alkotásainak egyik legmarkánsabb jellemzője a hitelesség. Nem kis kereszt egy álságos, szövevényes világban.

[2015]