Korniss Péter

Korniss Péter a kortárs magyar fotográfia meghatározó alakja. Az 1960-as években induló fotográfusi pályáján következetes igényességgel és mindig ügyek iránti elkötelezettséggel haladt előre. A világ változásai, az emberi sorsok érdekelték és érdeklik máig.

Miközben alkotóként mindig is a fényképezés megörökítő képessége inspirálta, művészi eszköztára, stílusa, megközelítési módja folyamatosan változott, ahogyan az idő haladt előre. Korniss folyton azt a kifejezési formát keresi, amivel a legjobban tudja az egyes korszakok jelenségeit képileg megragadni.

Munkásságát a dokumentarizmus és a személyes elbeszélés különleges elegye jellemzi. Minden fontos projektje igazi hosszú távú alkotói munka. Legutóbbi könyve [1 ] Szék községről éppen 55 évet ível át, ami szinte példátlan nemcsak a magyar, de az egyetemes fotótörténetben is. Munkássága eredményeként egyedülálló vizuális archívum született a 20. és 21. századi magyar vidéki életről, a hagyományok megéléséről és megváltozásáról.

Nem csoda, hogy széles körű nemzetközi elismerést vívott ki magának. A világ számos országában állította ki a műveit és szakmai rendezvényekre, nemzetközi zsűrikbe, alapítványokhoz hívták tanácsadónak és zsűritagnak. De a hazai fotográfiai életnek is jó félévszázada aktív tagja oktatóként, díjalapítóként, fontos kuratóriumok közreműködőjeként. A középnemzedék és a fiatalabb alkotók jó része igazodási pontként tekint a munkásságára, szakmai és emberi igényességére.

A pályakezdés

Nagypolgári családba született Kolozsváron. A háború után 1949-ben települt át Magyarországra a családjával. Budapesten érettségizett az Eötvös gimnáziumban és az ELTE jogi karán kezdett tanulni 1955-ben. Egy évre rá már a jogi kar forradalmi bizottságában tevékenykedett és emiatt kizárták az egyetemről. Különféle segédmunkákat vállalt a megélhetésért, többek között a Budapesti Fényképész Szövetkezetben (Fényszöv). Így lett a kettétört karrierből nagy lehetőség, bár nem azonnal talált rá a neki való fotográfiai irányra. Beajánlották a korszak vezető sporthetilapjához, a Képes Sporthoz, ahol akkor a legjobbak dolgoztak a fotórovatban. Komlós Tibor, Hemző Károly, Farkas József, Almási László mellett tanulgatta a szakmát mint külsős. Hemzővel, Farkassal és Almásival életre szóló barátságot kötött, de a sportfotó világa nem lett számára vonzó. A Fényszövtől küldték el táncot fényképezni. És ezeket a fotóit látta meg Novák Ferenc koreográfus, aki rögtön megérezte a tehetséget és kvalitást Korniss táncképeiben.

Az ifjú fotográfus éppen katonaéveit töltötte akkor, de Novák nem kezdett el mással dolgozni, megvárta, amíg Korniss leszerel, és onnantól fogva Novák Ferenc 2024-ben bekövetkezett haláláig szoros baráti kapcsolatban álltak és több projekten dolgoztak közösen. Novák először a Bihari Együttes, aztán a Honvéd Együttes vezetőjeként újította meg a kortárs népi tánckultúrát. Korniss Péter pedig nem pusztán az együttesek fotográfusa lett, hanem gyakorlatilag együtt létezett a közösséggel. Ahogyan pályája további szakaszában is látható: számára a személyes kapcsolatok, az emberi közösségek meghatározó szerepet játszanak. A magánéletében és a szakmai működésében egyaránt. Nem is választhatók el ezek egymástól. Így volt ez Novák Ferenc, a 25. Színház, a Nők lapja szerkesztősége, a holland táncszínház vagy a Várfok Galéria esetében is. Élete társa, Korniss Edit a Bihari táncosa volt, barátai zöme is a hivatás adta kapcsolatokból került ki.

Fotográfiai pályájának felívelése is Novák Ferenchez köthető. Amikor az erdélyi születésű, de igazi városi fiatalember mit sem tudva a tradícióról és mit sejtve a rá váró látványról, belépett a széki táncházba 1967 novemberében, megpecsételődött a sorsa.

Elindultam világ útján

Annak a széki háznak a szobájában az eleven múlt tárult a szeme elé. Úgy érezte, meg kell örökítenie azt a csodát, amiben neki része lehetett a petróleumlámpa fényében vigadó fiatalokat látva. Mindenki viseletben, mindenki az évszázados szokásoknak megfelelően mozgott, viselkedett, követték és megélték a tradíciót. Korniss Péter pedig mint fotográfus akkor már rutinosan dolgozott, magabiztosan találta ki, mit és hogyan fotózzon. Nyilvánvaló lett, hogy fényképészi pályáját a megörökítésnek, ezen belül pedig elsősorban a népi hagyományok és életmód művészi dokumentálásának szenteli.

Korniss már az első pillanattól nagyobb léptékben és jóval hosszabb távban gondolkodott, mint az szokás volt akkoriban (és jórészt azóta is) a fotográfiában. Pontosan tudta, hogy bár a kis Szék falu hétvégi táncmulatsága önmagában is szenzációs fotóesszévé válhat, de őt akkor már jóval szélesebb összefüggésben érdekelte, hogyan és miért maradtak meg a népi hagyományok. Nemcsak Széken és nemcsak magyarok lakta helyeken. Majd alkotói szakasza következő nagy etapjában már arra fókuszált, miért és hogyan változnak meg, enyésznek el ezek a tradíciók a Kárpát-medencében.

A hatvanas és hetvenes években sorra járta a vidéki Magyarország és Erdély falvait. A hagyományok megélését kereste, de a vidéki élet teljességét, a mezőgazdasági munkák, falusi ünnepek, esküvők, temetések, a közösségek létezésének körülményeit is kutatta a kamerájával. Első jelentős kiállításait és revelációként ható fotóalbumait is ekkor jelentette meg. A hazai és nemzetközi siker nem váratott magára. Attól fogva a magyar kulturális élet maghatározó szereplője lett. A 70-es években állami díjat ítéltek oda számára és hívni kezdték a kor legfontosabb nemzetközi szakmai grémiumaiba.

Akkoriban már a Kádár-kor legnépszerűbb képes hetilapjának, a Nők lapjának volt a munkatársa, de egyre több külföldi fényképészi megbízást is kapott. Hosszú évekig az amszterdami Nemzeti Táncszínház hivatalos fényképésze lett. Fotográfusi mentalitása, minőség igénye, emberi karaktere, tökéletes angol nyelvtudása miatt a nagyvilágban a legismertebb magyar fotográfusunk volt évtizedekig.

Témaváltás és kitérő

A hetvenes évek végén Korniss egyre inkább azt érezte, nem képes vizuálisan többet, frissebbet, érvényesebbet mutatni hagyományos témájában, mint addig. Bár a megörökítés és a dokumentálás az életművet összefogó és alapvető törekvése, de Korniss számára minden egyes megszülető és a közönség elé kerülő képének esztétikai, filozófiai jelentősége van. Egyes fotóit és az ezekből összeálló sorozatait, kiállításai, könyvei képanyagát aggályos körültekintéssel készíti el, válogatja ki. Soha nem elégszik meg a „puszta” megörökítéssel. A fényképeknek túl kell mutatniuk a primer látványon, magukba kell sűríteniük a világ, az adott korszak teljességét. És magát az alkotót is, az ő viszonyulását a világhoz. Persze, nagyon is szemérmesen, háttérbe húzódva, de mégis mindent megmérve és mindenről véleményt formálva a fényképekben ott van Korniss Péter. Ezért aztán – bár ez nem annyira evidens még a szakmai közvélemény számára sem, de – Korniss teljes pályáját végigkíséri a formanyelvvel, a vizuális megformálással való megküzdés.

Érdekes kitérő lett a több hónapos amerikai tartózkodása. Lehetősége volt számos indián közösséget felkeresni és az észak-amerikai őslakosok életének bizonyos elemeit megörökíteni. Könyv is készült az utazásból. [2] A kötetben színes és fekete-fehér fotók váltakoznak, és nem annyira Korniss személyes hangú korábbi fotóalbumai [3] körébe sorolható. Maga a szerző írja a kötet utószavában: „Néhány hónap nem lehetett elég ahhoz, hogy mélyebben ismerjem meg az indiánok életét, gondolkodását, érzelmeit.” [4] Akkoriban Korniss már végképpen kevésnek érezte a hagyományos riporteri munkamódszert, már sokkal elmélyültebb, átgondoltabb, kiérleltebb és formailag is kiforrott sorozatokat akart létrehozni. Tanulságos, hogy az indián képek aztán a nagy retrospektív tárlatokon [5] mégis megtalálták a helyüket az életműben.

A 70-es évek második felében hátat fordít tehát a vidéknek, de nem a vidékieknek. Új témát talál. A vendégmunkást. A felemás fejlődés egyik érdekes szimptómája volt Magyarországon a szegényebb vidékekről a fővárosba ingázók tömege. A növekvő ipar és a nagy infrastrukturális fejlesztések felszívták a vidéken fölösleges munkaerőt. Egyszerre lehetőség és roppant kényszer is volt az ingázás. Munkásszállásokon együtt létezve, akár hetekre elvágva a családjuktól éltek Budapesten a vidéki férfiak. Korniss járta a „fekete vonatokat”, az ingázókkal teli hétfő hajnali és szombat délutáni szerelvényeket.

S bár érezte, hogy a téma jó, de egy darabig mégsem találta meg a stílust, a képi megközelítést. Pedig ez neki alapvetés, ahogy korábban írtuk is már. Éppen a nemzetközi tapasztalatai és tájékozottsága miatt igyekezett a megújulóban lévő szenvtelenebb dokumentarizmust művelni ő is. De az eredmény számára csalódást keltő lett. Egy időre fel is hagyott a munkával. De aztán rátalált fényképregénye (ahogy a könyv [6] alcímében is jelölte a műfajt) képi világára, amikor a szabolcsi parasztemberben, Skarbit Andrásban meglelte a sztorija főszereplőjét. Megint csak az emberi, a személyes kapcsolat segítette Kornisst a szakmai munkában. Az évtizedes alkotásból a magyar fotográfiában páratlan fotósorozat született. A téma és az alkotóra jellemző tárgyilagos, de egy csöppet sem érzelemmentes megközelítés új műfajt teremtett. Az egyenként is metaforaként működő fényképek és a sorozat egésze egyszerre örökíti meg a 20. század végének egyik különös társadalmi jelenségét, de nemcsak ennyit ad. A reflektorfényből mindig kifelejtett, névtelenségben születő és a világból névtelenül távozó dolgozó emberről, az örök Skarbit Andrásokról készítette Korniss Péter kivételes fényképregényét. Ennek köszönhető, hogy az idő nem fog ezen a munkán és mindenütt megértik a világon, ha látják a magyar 20. század vendégmunkását. A vendégmunkás a fotográfia nagyszerűségéről és kimeríthetetlennek látszó képességeiről is tanúbizonyság ad.

Leltár a múltról, jelenről

A 90-es évektől Korniss érdeklődése a globalizáció és a modernizáció társadalmi hatásai felé fordult. Főként azzal foglalkozott, hogyan alakul át a falusi élet a modern világ hatására. Ám a múlt század vége felé a fotográfiában is nagyon markáns változások indultak el. Korniss egyre égetőbb szükségét érezte a saját formanyelve megváltoztatásának. Ha a világ is, a fényképezés is teljesen átalakul, képtelenség hiteles és erős fotográfiákat készíteni a tíz-húsz évvel korábbi modorban. A Leltár [7]című kötetében gyűjtötte össze ennek az új alkotói korszaknak a friss műveit, illetve friss szemmel válogatta ide a korábban készülteket. Jellemző, hogy mennyire fontosnak és meghatározónak érezte ezt a váltást, hiszen ebben a könyvben a szöveget is ő maga írta – ami nem jellemző Kornissra. Egy helyütt össze is foglalja, mintegy ars poeticaként írja le, amit a fényképezésről gondol: „Mint dokumentarista fotográfus mindig tárgyilagos akartam lenni, de magamban tudtam, hogy ez lehetetlen. Ragaszkodni kívántam a valósághoz, de annak túl sokféle arcát ismertem. Szerettem volna felülemelkedni elfogultságaimon, de azok mélyen gyökereztek. Megpróbáltam hűvösen közelíteni témáimhoz. De ez sohasem sikerült. Tudtam, hogy természetem, tudásom és élményeim meghatározzák, mit és hogyan látok s miként fényképezek. A képek üzenete már eldőlt, mielőtt megnyomtam volna az exponálógombot.” [8]

Érdekes módon a megformálás vizuális nyelvi megváltoztatása, amit Korniss a 90-es években végrehajtott, kettős természetű. Egyfelől a kortárs vizuális művészet fotóhasználata, a beállított, megrendezett, konceptes képek irányába vitte az alkotót, de egyben a fényképezés 19. századi múltjához is visszakanyarította. Ahogyan a Hagyományok Házában 2024-ben megrendezett Pixel és folklór kiállítás [9] számára készült videóban maga Korniss Péter mondja el: legkedvesebb erdélyi modellje – akivel baráti kapcsolatot ápolt évtizedeken át – kérte őt, hogy készítsen a családjáról egy „rendes” fotót is. Vagyis olyan képet, amelyen úgy állhatnak a kamera elé, hogy az elkészült fotográfián méltósággal, önazonosan, a társadalmi státuszukhoz illő módon örökítődnek meg. Olyan régi stílusú portré készüljön, amelyet büszkén az utódokra lehet hagyományozni. S bár Korniss akkor még nem volt biztos a dolgában, hamarosan kiderült, hogy ebbe a régi-új irányba, a beállított, rekonstruált, megrendezett kép felé kell indulni a formanyelvet illetően.

Ráadásul az egyre tarkább, zavarosabb, pulzálóbb jelenben a megállított és megtervezett pillanat alatt készült fénykép jóval inkább képes a tömörítésre. Meg arra, hogy szinte metaforaként működjön, súlya és tétje legyen, mint az alkotó korábbi műveinek is. Így aztán a sorozatok folytatódtak bizonyos szempontból ugyanúgy, mint korábban, de mégis egészen másként.

A betlehemesekről készült kötetben [10] is együtt szerepelnek a régi „riportos” monokróm felvételek és az újabb, beállított, sőt akár műtermi és színes képek. Korniss Péter egyébként sokáig ragaszkodott a fekete-fehér fényképezéshez. Pályája indulásakor a minőségi fotó inkább csak monokróm lehetett. Az alkotói fényképezés esetében pedig döntő volt a monokróm vizuális nyelvezet. Pedig Korniss már a pályája kezdetén is használta a színes nyersanyagokat, gyakran a megbízásra készült alkalmazotti fotós felkéréseihez. De előfordult, hogy a saját maga számára készített témáknál is elővette a színeset. Viszont a szakmai közeg számára nehezen lett volna tolerálható, hogy a ragyogó széki viseletben szénát forgató lányt a maga színes pompájában mutassa be. Első komolyabb kiállítása után ugyanis többen kérdőre vonták, miért öltöztette túl a szereplőit, mert egész egyszerűen nem tudták elhinni, hogy amit Korniss a 60-as években Széken lefotózott, az az eleven valóság volt. Az alkotó fotográfus számára az is meghatározó, hogyan gondolkozik képkészítés előtt és alatt. Márpedig Korniss a 20. századi munkáiban fekete-fehérben gondolkodott akkor is, ha színes nyersanyagra dolgozott éppen. Így aztán a régi színesek a 21. századig az archívumban szunnyadtak, és a Várfok Galériában, illetve a nagy retrospektív tárlaton [11] a Magyar Nemzeti Galériában kerülhettek a falra. Addigra az idő beérte az alkotót.

Megtartva és megújulva a 21. században

Az új évszázadban Korniss figyelme megint fő témája, a tradíciók és a vidéki életformák alakulása felé irányul. Afféle összefoglalásként és újra értelmezésként fogható föl a Kötődés 1967-2008 [12] című nagy fotóalbuma, amiben a teljes addigi életmű helyet és új értelmet kapott.

Művészi megmutatkozásának következő jelentős fejezete a Várfok Galériával való nagyszerű együttműködése. A Szalóky Károly alapította magángaléria az elsők között kezdett működni hazánkban és fókuszuk inkább a képzőművészet felé irányul, ám a fotográfusok közül Korniss Pétert is képviselik. Ennek köszönhetően alkotónk művei megjelentek és megmérettettek a műtárgypiacon is. A közgyűjtemények és magángyűjtők könnyebben és professzionális körülmények között ismerhették meg Kornisst és munkáit a galéria segítségével. Ezen túl hosszú évek óta itthon és sok külföldi helyszínen mutatják be az alkotó életművének egyes szegmenseit vagy érdekes válogatásokat adnak a különféle tematikákból.

Az új évszázad legfontosabb eseménye Korniss Péter retrospektív tárlata volt a Magyar Nemzeti Galériában [13] s ezzel párhuzamosan a Várfok Galériában is nyílt kiállítása [14]. A 2017 végén és 2018 elején látható nagyszabású tárlatokon nemcsak az addigi pálya jelentős fejezeteit mutatták be az emblematikus és az archívumból újonnan kiemelt fotókkal, hanem helyet kapott Korniss legfrissebb sorozata is, a Magyarországra ingázó erdélyi asszonyokról. Ezzel a sorozattal már mindazt összegezte, amit a vizuális nyelv megújításával, illetve a téma hiteles fotografikus megközelítésével kimunkált addig. És egyben visszatért az életműbe az ingázó dolgozó ember mint fotótéma.

Ezután Korniss szinte megújult lendülettel és inspirációval fordult a legrégebbi fotótémája, Szék község életének és a hagyományokhoz való viszonyának megörökítéséhez a 2010-es években. A Szék 1967-2022 című kötetben [15] összegzett páratlan projekt frissen készült művein már a pandémia, a globalizáció visszavonhatatlan hatásai is ott vannak. Nemcsak a beállított egyes és csoportos portrékon látszik ez, de a mindennapi élet mozzanatainak most már konceptesebb, sűrített és egyszerre nagyon személyes, mégis valamennyire távolságot tartó fotóin is.

Korniss Péter, a kortárs magyar fotográfia egyik legnagyobb alakja. Mély empátiával, klasszikus dokumentarista szemlélettel és a megújult konceptes stílusával készült művein a magyarlakta vidéknek, valamint Erdély többféle nemzetiségű településeinek eleven és átalakuló szokásait, életformáját, jellegzetes figuráit mutatja meg. A szabolcsi férfival és az erdélyi ingázó asszonyokkal pedig a mindenkori dolgozó ember egyetemes portréját kapjuk tőle fényképregényként és fotótablóként.

Jegyzetek

1. Hosszú úton, Szék 1967-2022, Bookart Kiadó, 2023, Csíkszereda/Budapest

2. Vörös Felhő földjén, Corvina Kiadó, Budapest, 1982

3. Elindultam világ útján, Corvina Kiadó, Budapest, 1975 és Múlt idő, Corvina Kiadó, Budapest, 1979

4. i. m. l. 2. jegyzet

5. Hosszú táv, Várfok galéria, 2017.10.19.–2018.01.13. Kurátor: Kovács Krisztina

6. A vendégmunkás, Mezőgazdasági Kiadó, Budapest, 1988

7. Leltár, Erdélyi képek, Officina Nova/ Kreatív Médiaműhely, Budapest, 1998

8. i.m. 154. oldal

9. Pixel és folklór – Fotó és népművészet a 21. században, Hagyományok Háza Budapest, 2024. 10. 10. – 12. 18. Kurátor: Szarka Klára

10. Betlehemes, Helikon, Budapest, 2006

11 Folyamatos emlékezet, Magyar Nemzeti Galéria, 2017.09.29.-2018.01.07. Kurátor: Baki Péter, Jerger Krisztina

12. Kötődés 1967–2008, Helikon, Budapest, 2008

13. L. 7. sz. jegyzet

14. l. 5. jegyzet

15. Szék 1967-2022, Bookart Kiadó, Csíkszereda/Budapest, 2023

[2024]