Kovács János
Kossuth-díjas és Liszt Ferenc-díjas karmester
„Hogy egy karmester a világ primadonnája lehessen, hogy pálcája, mint valami mesebeli varázsvessző, ezreket csábítson színházba és hangversenyterembe (…), ez a huszadik század vívmánya, diadala, talán legnagyobb művészi csodája. Századokig tartott, amíg a taktusverőből – aki összefogta a zenekart, sokszor csak a hegedűje vagy a csembaló mellől – kifejlődött az a különös művész, aki alázatos szolgája a nagy zeneszerzőnek, zsarnoki ura a nagy zenekarnak és olyan körülrajongott bálványa a nagyközönségnek, mint valamikor a legnagyobb színészek vagy énekesek voltak. A huszadik század előadóművészetében a karmester nőtt legnagyobbat – az az előadóművész, aki rendszerint hűtlenné válik a maga eredeti hangszeréhez –, mert egyetlen hangszer van a világon, amellyel ki tudja fejezni magát, amelyben ki tud bontakozni, és ez a zenekar”– írta Hevesi Sándor 1935-ben.
A 20. század egyik legnagyobb magyar színházi gondolkodója pontosan felismerte az 1900-as évek komolyzenei életének egyetemes változását, amikor is a primadonnák és hangszervirtuózok mellé – sőt igen gyakran elé – került a karmesterek neve. A sokak által misztikus ködbe burkolt szakma sztárrá emelkedő tagjai maguk is rengeteget tettek hivatásuk varázsának fenntartásáért. Ennek a művésztípusnak ikonikus képviselői voltak többek között Arturo Toscanini, Bruno Walter, Fritz Busch, Felix Weingartner, Wilhelm Furtwängler, Otto Klemperer, az 1950-es évektől Magyarországon pedig Ferencsik János.
Kovács János abból a szempontból is „anti-sztárkarmester”, hogy sohasem foglalkoztatta a reklám és a „sztárság” kérdése, nem szerepelt magazinok címlapján, és elvétve adott csak interjúkat – az efféle külsőségek helyett a partitúrákkal és a zenekarokkal való műhelyunkával töltötte és tölti ma is idejét. S míg nagyhírű kollégái beutazták a világot, addig ő – szintén atipikus módon – hazájában, elsősorban az Operaházban szolgálja a műfajt. Az 1976-os első operavezénylése óta eltelt közel fél évszázadban több mint ezerhétszáz(!) estén állt a dalszínház karmesteri dobogóján, számos premier és fontos előadás mellett legendás igényességével a hétköznapi estéket is igyekezvén ünnepivé emelni. Repertoárja igen széles spektrumot ölel fel, bár a preklasszikus művek szinte teljesen elkerülték, Mozarttól a kortárs kompozíciókig minden stílusirányzatban otthonosan mozog mint az operaházi karmesteri pultnál, mind a koncertpódiumokon.
Az ifjú Kovács János számára egyenes út vezetett életének egyetlen főállású munkahelyéig, a Magyar Állami Operaházig, ahová 1973-ban szerződött, miután átvette karmester-diplomáját a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskolán. A komolyzene szeretetét a szülői házból hozta, édesapja, Kovács Endre (1918–1976) legendás tanár és irodalomtörténész, Franz Schubert és a bécsi klasszika rajongója volt, aki egykor maga is tanult csellózni, míg édesanyja negyven éven keresztül óvónőként dolgozott. „…valamiféle pedagógushajlam belém szorult, ami fontos kelléke a karmesternek. Valamennyit biztosan örököltem tőlük…” – nyilatkozta egyszer. Gimnáziumi évei alatt a Bartók Béla Zeneművészeti Szakközépiskolában ugyan még zeneszerzéssel próbálkozott, de aztán 1968-ban – mindössze tizenhét évesen – már a Zeneakadémia karmester-szakának növendéke lett, miután korkedvezménnyel felvették az ötévente induló képzésre. Itt két meghatározó tanáregyegyéniség vette szárnyai alá, Simon Albert (1926–2000) és Kórodi András (1922–1986). Kovács János elsősorban ez utóbbit tekinti ma is mentorának. Kórodinak, az Operaház akkori első karmesterének köszönhető az is, hogy a dalszínháznál korrepetitori állást ajánlott a frissdiplomás Kovács Jánosnak (míg Simon tanársegédnek hívta maga mellé a Zeneakadémiára).
„Az opera műfaja (…) akkoriban nemigen vonzott, irodalmát se tanulmányoztam kellő elmélyüléssel. Aztán Kórodi András ösztökélésére mégis vállalkoztam az operaházi munkára, és teljes gőzzel belevetettem magamat a korrepetálás örömébe. Három esztendeig csakis ezzel foglalkoztam, s lassan-lassan otthonossá váltam az opera birodalmában. A korrepetálás mindig is érdekelt, és meglepett, hogy énekeseink számára a kottaolvasás többnyire nem elsődleges, szívesebben sajátítják el szólamukat hallás után. A szép hangú, tehetséges énekesekből valósággal kikívánkozik a szerep, ezért számomra mellékesnek bizonyul, hogy ezt egyikük-másikuk két nap alatt vagy két év alatt tanulja meg”– mesélte 1987-ben Gách Marianne-nak annak apropóján, hogy elhunyt mestere után ekkor „örökölte meg” Kórodi első karmesteri titulusát. Ez a kinevezés bizonyíték: immár beérkezett művész lett.
Kovács János operaházi karrierjének első másfél évtizede ugyanis még a tanulás, a szakma gyakorlati alapjainak elsajátítása és kibontakozás jegyében telt el. Az 1970-es években Lukács Miklós igazgató, Mikó András főrendező és Kórodi András (mindhárman zeneakadémiai tanárok is egyben) nagy hangsúlyt fektettek az évi több mint ötszáz opera- és balettelőadás minőségi és zökkenőmentes lebonyolítására. Ennek alapja pedig csakis egy olyan állandó és megbízható művészegyüttes lehetett, melynek folyamatosan szüksége volt a megfelelő kvalitású utánpótlásra is. Ezért a tehetségesnek ítélt növendékeket már a Zeneakadémián kezdték el felkészíteni a leendő operaházi feladataikra, s amennyiben sikeresen illeszkedtek be a társulatba, egészen nyugdíjazásukig közalkalmazotti létbiztonságban tudták művelni karrierjüket.
Ezt az utat járta be Kovács János is. Az első években részben szerepeket tanított be magánénekeseknek és korrepetálta őket, részben pedig karmesterek próbáin zongorázott. Első önálló vezénylésére 1976. május 16-án került sor, amikor is Mozart utolsó remekét, a felfrissített szereposztású Varázsfuvolát dirigálta. „Mozart muzsikája rendkívül nehéz és nagy feladat, mindenekelőtt azért, mert rendkívül tiszta, nemes és egyszerű. Egy fiatal karmester hajlamos rá, hogy szerepét, egyéniségét kiemelve, a szükségesnél több »tüzet«, temperamentumot vigyen dirigálásával a zenébe. Ezt nem szabad! Tisztelni kell a szerző eredeti szándékát, az opera formagazdagsága és dallambősége sohasem mehet a közérthetőség rovására. Csak így bontakozhat ki igazán Mozart hite az emberben, az élet szépségében”– nyilatkozta ekkor. A korabeli szereposztásból két név emelkedik ki, az egyik első főszerepét éneklő Polgár Lászlóé (1947–2010), illetve a Paminaként debütáló Sudlik Máriáé (1942–2015) – aki nem sokkal később Kovács János felesége, haláláig elválaszthatatlan társa lesz. „Ő esszenciája a jó színpadi énekesnek, az ösztönös drámai éneklés művészetének. (…) Ekkora egyéniség mellett az ember nagy lendületet kap. Sokáig azt gondoltam, énekeseket fogok istápolni, de Sudlik Mária mellett megéreztem, milyen az opera…”
A sikeres bemutatkozást követően 1980-as karmesteri kinevezésig tovább folytatódott a hétköznapi korrepetitori műhelymunka (melynek fontos állomása volt az a három nyár, melyet – Ferencsik János egykori útját járva – a Bayreuthi Ünnepi Játékok zenei asszisztenseként tölthetett a Wagner-szentélyben). Bár az Operaházban „pulthoz” még ritkábban engedték, akkorra már a Szerelmi bájital vagy a Lammermmori Lucia mellett több vezénylés-technikailag is igényes zenedráma, köztük Pjotr Iljics Csajkovszkij Pikk dámája és Mogyeszt Petrovics Muszorgszkij Borisz Godunovjának ősváltozata is a repertoárjára kerül. A Csajkovszkij-premier volt az első alkalom, hogy Kovács János immár betanítóként is bemutatkozhatott a mű 1977-es Erkel színházi másodpremierjén. Ekkor figyelt igazán fel a pályakezdő dirigensre a honi operakritika. „Mindenekelőtt a fiatal karmestert, Kovács Jánost kell kiemelnünk, aki kitűnően érzi és közvetíti ennek a zenének minden jellegzetességét, s amellett megvalósítja a zenei precizitást is”– írta recenziójában Albert István.
A Borisz Godunov vezénylését ugyan a repertoár-sorozat egyik előadásán vette át kollégáitól, mégis utóbbi fontos mérföldkő volt Kovács János pályafutásán, mert Ferencsik János és Békés András 1972-es Hovanscsina-repríze óta szívéhez közel állnak Muszorgszkij zenedrámái, annak ellenére, hogy karrierje során kevés alkalma volt az orosz komponista remekműveit vezényelni, miután azok az 1989-es rendszerváltozás óta csak elvétve szerepelnek az Operaház műsorrendjén. Kovács János nevéhez fűződik az utóbbi évek nemzetközi is kiemelkedő jelentőségű budapesti Muszorgszkij-koncertje, a Bojti János zenetörténész által gondosan és alázatosan rekonstruált Hovanscsina ősváltozatának 2019-es nagy fontosságú bemutatója a Művészetek Palotájában, mely jó részt orosz szólistákkal, és a Rádiózenekar közreműködésével valósult meg. „A Hovanscsinát játszani kell, mert világra szólóan gyönyörű és olyan mélyenszántó darab, amit nem lehet összehasonlítani egyetlen más művel sem az operairodalomból. Ebben a műben mindenki túl van már jón és rosszon, mindenkinek igaza van és nincsen. Az összes szereplő elszenvedi a sorsát, nincsenek jóságos alakok és gonoszak, csupán gyarló, bűnös lelkek, akik közül bármelyikkel azonosulni tud a néző. Zseniális remekmű”– nyilatkozta a karmester nem sokkal a sikeres bemutató után.
Operaházi „mindenesként” az 1980-as években egyre szélesebb repertoárt bíztak rá (gyakran zenekari próba nélkül kellett esténként helytállnia), Mozart operái mellett Donizetti, Verdi és Puccini legnépszerűbb művei szólaltak meg az irányításával. Karmesterként első találkozása Richard Wagner kimeríthetetlen életművével a Kórodi Andrástól megörökölt Walkür volt 1983-ban. Egy dalszínház életében mindig központi kérdés, hogy ki tartja kézben a német zeneszerző életművét. Az Operaházban az elmúlt negyven évben a Lohengrin kivételével a teljes Wagner-œuvre megszólalt Kovács János irányításával, 2023 őszén hosszú szünet után, már-már emberfeletti tevékenységként négy nap alatt a teljes Nibelung gyűrűje-tetralógia is. Wagner operái közül a legtöbbször a Parsifalt vezényelte, melyet 2002-ben „örökölt meg” Ferencsik Jánostól és Oberfrank Gézától. A minden év nagypéntekén felcsendülő ünnepi színjáték egyik előadásáról így emlékezett meg a kritika: „Kovács János vezényel, és tökéletesen találja el a Parsifal egészének lényegét, egyszerre menni és állni, engedni, hogy a hallgató belefeledkezzék a hangzásba, álljon meg az idő, de ne teljesen, maradjon feszültség, haladjunk és álljunk egyszerre, ahogy az első felvonás változásakor Parsifal is érzi.”
Mozart és Wagner mellett Kovács művészetének harmadik alappillére Bartók Béla alkotásainak – elsősorban három színpadi művének – értő és elmélyült megszólaltatása. A kékszakállú herceg várát 1987 óta hét rendezésben, A csodálatos mandarint öt, A fából faragott királyfit pedig négy különféle koreográfiában interpretálta eddig. „Kovács János vezénylése a felújítás legnagyobb értéke, ő az, aki legjobban érzi a Kékszakállú romantikáját, zenekara hallatlanul színes és pontos, egyike az általam hallott legjobb Kékszakállú-interpretációknak, beleértve Failonit, Ferencsiket, Soltit. Emiatt a zenekari produkció miatt volt leginkább érdemes felújítani Bartók operáját!” – írta Várnai Péter 1989-ben, s a kritikusok elismerő szavai felújításról-felújításra megismétlődnek.
Kovács János elsősorban operakarmesterként ismert, az 1700 operaházi és Erkel színházi estjeinek mintegy harmadát tölthette „csak” hazai és külföldi szimfonikus zenekarok élén. A vidéki együttesek mellett a Budapesti Filharmóniai Társaság Zenekarát 1980 óta több mint 80 alkalommal, a Nemzeti Filharmonikusokat (illetve jogelődjét, az Állami Hangversenyzenekart) 1977 óta 150 alkalommal, a Rádiózenekart pedig ugyanebben az időszakban közel 200 alkalommal vezényelte. Fontos missziónak tekinti azt, hogy ez utóbbi együttessel az elmúlt években számos kortárs magyar zeneszerző művét rögzítették az utókor számára. Bár maga is zeneszerzőnek indult, saját bevallása szerint nem érezte magát elég ihletett komponistának. Ellenben az előző legendás magyar karmestergeneráció (Ferencsik János, Kórodi András, Erdélyi Miklós, Lukács Miklós, Mihály András stb.) halála óta Kovács János az a hazai karmester, akire a legtöbb 20. és 21. századi opera betanítását bízta az anyaszínháza.
Ez irányú munkái közül az egyik legkiemelkedőbb munka Leoš Janáček Jenůfájának 2004-es reveláció-szerű felújítása volt, Vidnyánszky Attila operaházi bemutatkozó rendezésében, a főbb szerepekben Marton Évával, Bátori Évával és Kiss-B. Atillával. „A régiek közül kimagaslik Kovács János, akivel most remekül dolgoztunk együtt. Fogékony, tapasztalt karmester, s valósággal rajongott a Jenůfáért” – mondta a Magyar Nemzet hasábjain a hazatért Marton Éva. Kovács János interpretációját eképp értékelte az ezredforduló legkiválóbb zenekritikusa, Fodor Géza: „Régóta követem és becsülöm karmesteri működését; muzikalitása, formaérzéke és formáló ereje, intelligenciája, interpretációinak szellemi színvonala, zeneirodalmi horizontja, állóképessége kivételes helyet biztosít számára az Opera karmesterei között. (...) Kovács János drámai és lírai dimenziójában egyaránt olyan teljességgel látja át a kompozíciót, s olyan transzparensen és plasztikusan, a nagy Egész és a legkisebb részletek-effektusok olyan dialektikájával, olyan intenzitással, és most hangsúlyozom: a hangzás olyan poézisével és olyan ihletetten szólaltatja meg az operát, amilyen nemcsak tehetségét és művészi érettségét bizonyítja (ez már nem szorul bizonyításra), hanem valami érzelmi többletet is sejtet: szeretetet a – nálunk mindeddig gyökértelen – mű iránt, elkötelezettséget mellette. Ezt a nagyszerű Jenůfa-interpretációt Kovács János eddigi operakarmesteri pályája csúcsának tartom.”
A jeles karmester munkáját nem csupán a kritikusok és a zenésztársak ismerik el, számos díjjal is honorálták (Liszt Ferenc-díj 1985, Érdemes művész 1996, Kossuth-díj 2001, a Magyar Érdemrend középkeresztje 2018), melyek közül az Operaház örökös tagja címre a legbüszkébb, melyet még – feleségéhez, Sudlik Máriához hasonlóan – Melis György kezéből vehetett át. Kovács János munkakedve félévszázada töretlen: „Tudom, mi kell egy jól működő társulathoz vagy ahhoz, hogy igazán jól szólaljanak meg a művek. Tele vagyunk ajjal-bajjal, de engem ez az ötven év mégsem tört meg. Szerencsémnek tartom, hogy remekművekkel foglalkozhatom. Ez minden nehézséget fölülír. A napi konfliktusok közt újra és újra tudatosítom magamban: hálás vagyok azért, hogy a világ csodáját művelhetem.”
[2024]