Kulinyi István

Közeg-modell

Az organikus építészet egyik kortárs nagymestere Friedensreich Hundertwasser szerint az ember „kiterjedése" nem áll meg a bőrnél. Bőrnek tekinthető a ruha, a szoba, a ház, az ország, a sztratoszféra, a bolygónk és így tovább. Antoni Gaudí és Makovecz Imre, akik a levegő mozgását figyelték a fák körül, „vault drive" (boltozat) megjelenítési fogásaikban fákhoz hasonló tartópilléreket alkottak, ahol a fák ágas-bogasságára emlékeztető ívek tartják a felépítmény súlyát. Ezek a holisztikus szemléletmódok adják a képzőművészet folyamatosan táguló univerzumának kozmikus szimfóniáját is, amelynek egyik témája a kortárs magyar művészet. Alkotóink ezt különféle hangszereken különböző hangnemekben szólaltatják meg, létrehozva egyúttal a magyarság fő témáját is. Az összhangzat szempontjából az embernek ismernie kell a szólamok, tételek vertikális-horizontális dimenzióit is, hiszen kultúránk és hagyományaink a valóság különböző szintjein jelennek meg. A sokszínű kompozíció téridőt betöltő, kötetlen szinusz hullám-természetének felismerése, a különböző értelmezési módszereken keresztül leszűrt jelentések bemutatása egy-egy művészt vizsgálva behatol annak életébe, gondolataiba, elméjének privát terrénumába. Egy bizonyos szint fölött a művész, filozófus, tudós – vagy az „egyszeri" ember – már nem problémákat old meg, hanem egész munkássága, élete, ő maga is valóságmodellként kezd el működni. Egy ilyen „egyszeri" ember, a látható világ elemi jelenségeinek intuitív, összevető megragadására képes, művészetben kiérlelt hatásainak művelő erejű alkotója, a jelen literátusi portré modellje: Kulinyi István. Abszolút hallásra törő igénye egész életében biztosította tételének eredetiségét, a megértés- és átadás precizitását, ezzel lehetővé téve egyben az értékmentés kulcsfontosságú feladatát is. Amikor először belépett az Iparművészeti Egyetemre rögtön felfigyelt a szakirányok változatosságára. Az egyik tanszék diákjai krampácsoltak az ötvös műhelyben. A másikban szobrot csináltak. A harmadikban házat terveztek; a következő teremben szőttek, varrtak. Rögtön kapott tehát a vizuális és manuális művészetekről egy olyan átfogó képet, ami eggyé forrt vele. Mindezek által is Bauhausos szemléletben nőtt fel, s úgy dolgozik. Hisz egy kozmopolita művész alkotásai során olyan egyszerű jelenségek létezésével is számol, mint hagyomány és praktikum ötvöződése, (egy templomba belépve a rögtön elénk tárulkozó minimum harminc képzőművészeti részletbe bekapcsolódnak az energiatakarékos izzók is). A modellalkotás kreativitása, az egészre való közelítő ráhangolódás révén Kulinyi István esetében az értés elsősorban az érzelmek felől jön. Érett korára a rendszerező munka univerzális kiterjesztése vált fő mértékévé. Műalkotásainak jelentéshorizontja mindig kötetlen. Az esztétikai töltettel bíró, erős szépérzékkel megáldott, rendre többlettartalmat is hordozó, funkciójukban is többszólamú alkotásai a belső és külső világ harmónia zárlatainak feloldásával jönnek létre.

Szem

„A szem az élet tükre, nemcsak a léleké. A teljes élet ebben a csodálatos kis szerkezetben összpontosul, tükröződik, formálódik, benne a világ minden lényével, tényével, atomjával, rezdülésével, színével, távlatával…" (Kulinyi, a „Szemtől-szembe" c. kiállításán, Mono Galéria, 2009, rengeteg állatszemből válogatott, alkotott képek) Nemrég megjelent könyve a számvetés jegyében egy korszak lezárultát jelzi, új utak kijelölését. Ebben a hitvallás-szerű, képekkel, emlékekkel, írásokkal, ötletekkel teli, verssel is kiegészített gyűjteményben magával kapcsolatban arra jutott, hogy „szem". Szeme a világnak. Rengeteg információval rendelkező vizuális érzékenységű szemekkel megáldott alkotó lény. Látó, látva értő, átadó ember. Ez nem minden önbizalom nélküli öntételezés, hiszen a régi magyaroknál „személy" csak az lehetett, aki felfogta a körülötte és a benne lévő folyamatok okait, reflektálni volt képes ezekre, és a sorsfeladatai elvégzése közben felszabadult erők természetét uralma alá tudta hajtani. Kulinyi István a sokoldalú, kísérletező ember, ennek az elhívásnak megfelelve fürkésző tekintettel vizsgálja környezetét, korát, a művészeti életben zajló folyamatokat, és ott próbál jótékony hatást kifejteni, ahol éppen tud. Több éltű teremtmény, univerzális befogadó hajlama a művészet területén azonban a képzőművészet széles skáláját felöleli: tervezőgrafikával, látvány-, tárgy-, és installációs tervezéssel, fotózással, tanítással, írással foglalkozik. Átfogó, kozmikus szemléletét Bartóktól eredezteti. Az ő zenével kifejezett alapgondolatai, ahogy érzéseket, élményeket szólaltat meg, a hideg és távoli csillagos ég idegen atmoszféráját is képes közelebb hozni, barátságosabbá tenni, megértetni. Bartók zenéje számára művészeti mérce, zsenialitása nem csak a hangok, dallamok világában nyit teret, hanem az élet számos történése közepette jelzőlámpa, szellemi-lelki maxima. Így emlékszik vissza sorsa egyik meghatározó mesterére Kulinyi István. Ez a tapasztalás élmény hű társként mindenhova elkíséri, formálja a mai napig karakterét, mely egyszerre hagyománytisztelő és modern, ötvöz viselkedéseket, perspektívákat. Kortalan szemléletmódja nem élharcosa ennek, vagy annak az irányzatnak. Erős nevelő, művelő szándék jellemzi. A művészet nála a fáradhatatlan társadalmi érzékenységgel fémjelzett mindenkori művelés szolgálója – az egyedüli meghaladó erő a problémákat illetően. Alkotótevékenysége ezeknek a kategorikus imperatívuszoknak van „alárendelve". „Egy tekintet, egy szem felvillanó fénye az életet jelzi, a csodát, a látás, az észlelés, tudatosodás misztériumát, az ablakot külső és belső világunkra, az egymás érzékelését, az örökké folyó közös élet lehetőségét." (Kulinyi, 2009) Érdekes pedig, hogy a szem – ha biológiai adottságait nézzük – nem lát át az elé tett papírlapon sem. A fül viszont „átlép" azon, megkerüli, tehát nagyobb tartományt fed le. Pl. ha telefonon beszélünk, leképezzük az illetőt, akit még soha nem láttunk. A hangja alapján „letapogatjuk, lerajzoljuk lelki szemeinkkel". Az érzékszervek együttese jobban kalauzolja az embert a valóság tartományaiban. A további veszély, hogy a szem pusztán egy perspektívából látja a dolgokat. Az egészet, a teljességet ki-ki tehetségének megfelelően tudja csak felfogni. Ezen a ponton válik elengedhetetlenné a belső látás edzettsége, hiszen nagyobb látószöget vetít ki, illetve a művészet átadó képessége, ami szintén egy másik nézőpontot tesz lehetővé. Ketten együtt lehetővé teszik az összes külső és belső perspektíva megvillantását, egyszerre feltüntetését. Hívhatjuk ezt Kodály nyomán „zenei látásnak", amely körülöleli a valóságot, és „hangzó matematikájával", képletekben mutatja az érthető világot. E másik, általa is nagyra tartott magyar zeneszerző szerint a zene jellemképző ereje rendkívül nagy, elsajátításával a tanulás folyamata, legyen szó bármiről, sokkal könnyebb. Pilinszky János „Szög és olaj" című művében pedig azt írja: „Szemben a tudományok lépésről-lépésre bizonyított részigazságaival, a művészet a bizonyíthatatlan egészről szóló hivatás. Minden művészet: világmodell. Az „egészről" készült híradás. De attól, hogy bizonyíthatatlan, nem kevésbé reális. Míg a tudományos igazságot pillanatról pillanatra, lépésről lépésre a logika szabja meg, a művészet mondatról mondatra, ecsetvonásról ecsetvonásra, vésőütésről vésőütésre választás gyümölcse. A mindenség lélegzetvétele." A szem effektus, a látás tehát egy iskolázottságot jelent. Kulinyi István tanulmányai során is jól megtanult nézni, megtanult látni, értelmezni, látványt teremteni. Elsajátította azt a képességet, hogy a látvány élményt is jelentsen. Ezért szereti a reneszánszban a tökéletességre való törekvés eszméjét és gyakorlatát. Szellemi műveletei a bizonyíthatatlan egész képleteinek ismeretlenjeibe helyezett kulturális ösztönző és összetartó erő. Munkásságának ihletforrásai természetéből fakadó autonóm ágensek, teljes szívvel-lélekkel felvállalt hivatástudat. Finoman mintázott lelkéből fakadó akusztikus, virtuális szinesztéziái a polihisztor műveltségét elevenítik fel. A „fülével lát", és a „szemével hall". Szeme maga az egész kifejezőkészség, kézmozdulat, ecsetvonás, alkotómunka.

Művészet, mint közegteremtő entitás

A közeg, mint művelés, nevelés, kulturális összetartó erő, társadalmi funkció – az emberi közlekedés gyűjtőfogalma; művészet esetében a befogadó réteg és a körülmények, fő csapás Kulinyi István életében. Nyílt szívvel és őszintén beszél ennek hiányosságairól, ami üdvös és igen szimpatikus, hiszen ha nem lehet közölni gondolatokat, akkor nincs közeg. A valós értékek kicserélődésének problémáit elsősorban ennek bátor felvállalása oldhatja, és nem az, ha tudomást sem veszünk róla. A kommunikáció során tapasztalható felhígult tartalmak gátolják véleménye szerint a termékeny kapcsolatteremtés lehetőségeit. Sok beszélgetésben nem jönnek elő a fontos tartalmak. Ezért amit csinálunk, annak gyakran nincsen közege. Emberi, társadalmi problémák ezek. Szakmai találkozásoknál – dacára a szekvencia hasonlóságnak – nincs egymásra csatlakozás. Kevés rá idő mindig, és nagyon szubjektívek, neveletlenek vagyunk – mondja. A figyelem felkeltése, a rácsodálkozás, a ráébredés vágyának a magasabb rendű felé történő felkészítése az iskola, a művészet feladata. Ehhez a közeg kialakítása elengedhetetlen. Abban képes egy magasabb ösztönző erő megszületni és virágba borulni. Ha ez nem megy, akkor a kifejezés, kommunikáció, megjelenítés nehézségeivel állunk szemben, amelyek több síkon mutatkozhatnak: első helyen mindig a pénz, majd igény, közösség, emberi érdektelenség, kapcsolatok hiánya, idő, eszköztár etc. Pl. ha az ember komolyan csinálja, amit csinál, próbál mélyebb gondolatokat kifejezni, magára marad. Ha kiállít, nagyon kevés emberrel találkozik a megnyitón. Nincsen párbeszéd. Nincs kritikai élet. Nem kérdeznek egy-egy alkotás miértjéről, nem beszélnek arról, mi miért született, miért tetszik, miért nem tetszik. Nyílt párbeszéd, véleményformálás direktben nincs sajnos. Pedig igény lenne rá. Szimplán csak annyi, hogy „ez itt nekem nem tetszik". Egyszerű, de legalább párbeszéd alakulhatna ki. Lehetne olyan kiállítás típust szervezni, ahol a megjelent közönség is beszámol arról, miért tetszik neki valami. Egy kiállításon a falakon ott vannak a képek, várnak, de az emberek azoknak háttal egymással beszélgetnek. A közönség nem folytat párbeszédet így az alkotóval. Nincs katarzis. Vagy sokszor nincsen bemutatási lehetőség sem. Ha mégis, az alkotó, és alkotása nem kerül a helyére. Ez sajnos gyakori. Az írás területén egy szerző régen hosszú leírásokat adott. Ma már nincs türelem elhúzódó regényeket elolvasni; vagy a gyerek-szülő kapcsolat esetében: szeretik egymást, de mindenki mondja a magáét. Mindig van egy kötelezően letudandó. Sablonok, protokoll az élet megannyi szegmensében, és erőszak, brutalitás, növekvő egoizmus...... Művészeti téren az alkotóra van bízva, mit csinál, de fonák módon ennél fogva valószínű, hogy a másik nem is veszi majd komolyan. Ha van azonosság, csak akkor figyelünk egymásra.

Az ember a belső tartalmait bontakoztassa ki, az az egészséges, a művész ne a fióknak, polcnak, szobának gyártsa alkotásait. Az alkotás társadalmi ügy. Az önmegvalósítás ne csupán egy agonális, kifele mutatott ego hímző hóbort legyen, hanem ki-ki saját bensőjében végigjárt út ugyan, de mindenféleképpen a külső világ, a közösség felé érzett és tett empatikus sorsközösség felvállalása. Értelmezése szerint a művészetnek a rangját, komolyságát, és ezáltal a közegét is meghatározza az, hogy az ember mit vállal el társadalmilag. Az autonóm személyiség is lássa azt, hogy a közösségért tenni érdemes. Egy ideális embertípus, egy ideális társadalom érdekében kell ügyködni. Belekeveredhet persze valaki olyan érzelmi állapotba, kaphat olyan kijózanodásig tartó, önismeretet forszírozó leckéket, ami megkérdőjelezi néha még a létét is. Nem azonosulni ezzel a világgal nagyon nehéz, hiszen ez a közeg ahova most beleszülettünk. De akkor hogyan tovább? A jó közérzetet a belső szabadságnak, hitnek kell megvédeni, és akkor megfelelő humorral, bölcsességgel kezelheti az ember mások hatásait, vagy akár az erőszakosságát, az előnyösebb helyzetét, bármit. Megmaradhat nyugodtnak, érintetlennek, de jobbító szándékúnak. Utcán, jártunkba-keltünkbe mennyi az üres, kényszeredett, elkeseredett arc, tekintet. Ha empatikusak vagyunk, szeretjük az embereket és elfogadjuk az élet dolgait, akkor arra kell törekedni, hogy jó tükör legyünk a körülöttünk lévőknek. Ha felfigyelnek ránk, lássák a reményt, és a kiköpült derűt, az előre haladást, a kreativitást. Késztesse ez őket egy jobb belső attitűd kialakítására, dacára a sorscsapásoknak. Nem belefásulni, nem ráfeszülni, de egy mély felvállalást lehetőleg megélni. „Amikor a világban egyre több megválaszolatlan dolog van, akkor az emberi viszonylatoknak kéne erősödniük." (Kulinyi) A társadalmi mechanizmusok által kirótt szerepek azonban tovább marcangolják ezeket a viszonylatokat. A közösségek kulturális kapcsolatai, az átjárhatóság akadozik. Az információcsere szempontjából pl. a túlzott hierarchia miatt, az eltérő társadalmi tagozódás következtében szelektálódik a tartalom, az átadás képessége szociális hálókon akad fenn, viselkedés módjainak végetlen útvesztőiben elkallódik az egymásra figyelés, a megértés. „Ez a vallásom, az a vallásom, ilyen politikai nézeteket vallok, olyan társadalmi csoporthoz tartozom, etc. Elkülönítjük magunkat, miközben megfeledkezünk arról, hogy elsősorban emberek vagyunk. Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató, az MMA rendes tagja nemrég megjelent, „Jövőnk gyökerei" című könyvében, hasonló problémára gyógyírként a következőt javasolja: „A néphagyomány az a kapu, amelyen mindenki betekinthet a másik nép műveltségének kertjébe, hiszen a muzsikát, a táncot a nehezen elsajátítható nyelv segítsége nélkül is megérthetjük, megcsodálhatjuk. Ezek a találkozások jobban szolgálják egymás megismerését, mint a bajnoki sporttalálkozók, melyeknél nem a megértés az elsődleges, hanem az, hogy ki kit győz le." (Andrásfalvy 2019) A ma társadalmának legnagyobb hibája az emberi kapcsolatok kiüresedése, gyengesége a természeti környezettel, egymással és Istennel – vallja. Az egészséges embert a szeretet élteteti, a szeretet a legfőbb parancs, ami finom mintázatát adja cselekedeteinek. Ezt szem előtt tartva a kapcsolódások különbözőségét feloldó, megkötések nélküli partner-kapcsolat vezethetne Andrásfalvy Bertalan tiszta szólamaihoz is. Társas lény mivoltunk összerendeződése így kristályszerkezetet mutatna. Erősödne a személyesség és a közvetlenség. A művészeti élet területén ide olyan egyszerű gesztus-értékű figyelmesség is hozzájárulna, hogy egy eklektikus „összetételű alkotót", egy polihisztort ne kizárólag egy ágazat képviselőjeként mutassanak be kulturális programokon, médiumokon, fórumokon, hanem mint alkotó szellemet, figyelembe véve több frontos alkotói tevékenységét, és ennek megfelelően tüntessék fel. Evidens, hiszen ezt feltételezi az egyetemes hozzáállás. Ahogy egy Heisenberg is képes filozófia könyvet írni a fizikáról, úgy egy tehetséges művész több műfajban is értéket teremthet. A fent felsorolt zavaros érintkezési viszonylatokra megoldás egyedül a művészet lehet Kulinyi István szerint. Esetében a kézhez kapott, rendszerekben megírt és elvégzett emberi feladatok a formai feltételekből, meg-jelenésekből próbál a tartalom felé indulni. Ez jellemzi eszközhasználatát, formaalakítását, kompozícióit, szín-fény-mozgás-játék összhangját. Itt újra felbukkant tanító, művelő szándéka, és gyorsan megjegyezte, hogy „a tartalom és a forma el tud különülni egymástól. Akkor van baj, ha az egyik megerőszakolja a másikat. A harmónia a fontos." A kultúra a sötétből a világosságra törő kölcsönös tisztelet, az életre keltett misztérium, a természet, a környező világ értelmi szabályai szerinti belső elrendezettség, ordo est anima rerum: „rend, ami mindennek a lelke." Tudás, szeretet, művészet egybehangzó dallamvilága kánont teremt. Ez az aktív átfogó és kezdeményező eszme életünk értékének zsinórmértéke, Kulinyi István témáinak újra és újra visszatérő fő tétele. Művészetében Kant szépségfogalma – „szép az, ami érdek nélkül tetszik" semlegesíti az eltakart információk közösségi párbeszédre gyakorolt töredezett struktúráját. Az ebből származó üres csillogás, csalóka képmások, művészetnek álcázott szegényes szellemi vetületek, elválasztó teóriák, retorikai fogások nem a művészet tárgya és kvintesszenciája. Utóbbi csakis a maradandó pietas és caritas lelkiismeretes, esztétikai érzéket nemesítő igaz szenvedély, ahol a tudás és a gyakorlati virtus ugyanaz. A megtépázott kultúra, ha már szólni sem tud, némán is átérti a másikat, „A békesség asztrális világa ott fénylik változatlanul fejünk felett. Ugyanilyen a nagy művészeté, mely a nép énekét hatványozza múlhatatlan kinccsé. Mi ezrek és milliók lelkén szűrődött át, miről a nemzedékek használatában lekopik minden kosz és fényűző fölösleg: a kristállyá vált művészi lényeg. Benne alakul át emberi életté, buzgó vérré az égiek üzenete. S az élet benne válik leszűrt elvvé, örök formává. Ezt kell magunkévá tennünk s rajta kiépítenünk a nagy muzsikát." (Boethius)

Pszeudo-kultúra

A kulturális közegteremtő munka vátesz szerepének betöltése Kulinyi István alkotásai révén a bornírt modernizmus zabolátlan hatásainak lecsendesítésében is kiteljesedik. Jól megfigyelhető ez a Parafrázisok képein, ahol „a médiáktól félrevezetett fogyasztói társadalom mindent eltárgyiasító, az alantas ösztönöket felszabadító, mindent lemeztelenítő, bepiszkítani képes hatására, a szépség prostituálódására utalnak. A hálátlan, vagy éppen gyilkos utókor nemcsak az emberéletet nem kíméli, hanem a kultúrát, a múlt értékeit is képes brutálisan beszennyezni, megsemmisíteni." (Kulinyi, 1999-2018) Állást foglal tehát azzal szemben, amikor a mesterkélt banalitásnak esztétikai minőséget tulajdonítva a giccsnek, a közhelynek művészieskedő, kificamodott képződményét hozza létre valaki, „ráolvasva", hogy ezek igenis a művészettel kiegyező ágazatok, műfajok. Ma kimondottan arról van szó, hogy a tömegeket szórakoztatni kell. Miért? Mert elbeszélünk egymás mellett. Betudható ez a túlinformáltságnak, gyorsaságnak. Csak arra figyelünk, ami nekünk fontos. Minél hamarabb túl lenni a problémákon és túlélni, virtualizált valóságképpel. Próbálunk az információk között válogatni, kritika nélkül. A kultúra így jut el a szórakoztató szintig, ahol az általános normák szerinti gondolkodás a könnyű műfajokat segíti. Virágzik a félműveltség, a sznobizmus. Sőt most már bekerült a múzeumokba is. Egy csavarral sokan úgy kezelik, hogy egyrészt fityiszt mutatnak a közönségnek, a sznobokat pedig boldoggá teszik. De valójában ezek hamis, csaló dolgok. És irreálisan magas áron. A kapitalizmusból származó követelmény mára már társadalmi probléma.

Kulinyi István küzdelme ezekben a dimenziókban az originalitás szépérzéke, és a globalizáció örökös küzdelméről szóló grandiózus parabolává nemesül. Ennek ellenére nem szembe megy, nem erőt akar venni a folyamatokon, hanem együttérez, lágyan formál, ami egyben a bizalom légkörét teremti meg a kulturális erőterekben tett felfedezőútjai során. Szelíd, részvéttel teli közeledése a dolgokhoz alkotásait emberléptékűvé szabja és hozzájárul az egyének közti harmonikus, termékeny kölcsönhatás megvalósításához, mindenekelőtt azonban a felelősségtudat kialakításához, és felvállalásához. A művészek által feltáruló világ mintázatának részletessége mindig reflexív visszacsatolásai egy kornak, mozgalomnak, kulturális értékszemléletének, társadalmi szokásoknak, trendeknek és így tovább. Ezért a saját belső tevékenységük mellett – főleg, ha számontartott alkotókról van szó – akkor a társadalmi szerepvállalás mellett is lándzsát kell törniük. Műveikkel az adott kor egyéni, és globális folyamataira, legfőképp problémáira segítő jobbot kell nyújtaniuk. Kulinyi István környezetében, vagy alkotásait szemlélve ez a filantróp tenni akarás érezhető, az energiaáramlás fesztelensége, ahol a figyelem a valóban lényeges dolgokra fókuszál. Az egymáshoz való viszonyulás kulturális minimumának valőrjeihez közeledve tudatában kell lennünk viszont annak, hogy „az őszintén megélhető, hiteles, a mély emberi megérintettségből fakadó érzések, tettek, akár művek létrehozása és megmutatása, vagy más oldalról, azok megközelítése, értése, mennyire fontos, kényes, érzelmi, értelmi kérdés." (Kulinyi, 2018).

Fény

A részvét, az érző lények iránti filantróp odaadás és cselekvőkészség központi helyet foglal el Kulinyi István életében. Elfogadó és nyitott, ami segíti abban, hogy megismerjen, ezáltal pedig könnyen megérti a világban zajló jelenségeket. Számos globális méretű válság tanúja volt ő is, ami az ember gyarlóságairól adott hírt. 1999-ben például, amikor a NATO bombázni kezdte Belgrádot a balkáni háború megszüntetése miatt, a sokat próbált művész pacifista érzületével egy sor munkát /Parafrázisok/ szentelt a háború létrontó, életgyalázó erői ellen. „Az ezt a dátumot viselő képek erre a megrázó élményre épülnek, a két esti bombázás félelmes, az élet és a halál találkozása, a férfi és a nő, a szépséggel szembeni erőszak, a gyilkolás halálos erotikája, a kultúra és a vak, a pusztító erők össze-csapása fogalmazódik meg bennük." (Kulinyi, 1999-2018) Ebben a sorozatban, az erről szóló, 1999.03.24:21. címet viselő Rubens- és Coreggio- parafrázisok mellett található a „Léda és a hattyú" Leonardonak tulajdonított soha elő nem került művének továbbgondolása is /Enged Léda Aliennek?/. Az eredeti kép megsemmisült, csak kortárs reprodukciók vannak róla. Felhasználva Leonardo ötletét Kulinyi István átlényegített „fototropikus" metamorfózisában a háború aberrált jelenségéhez idomítva a hattyút, (amely mindamellett az egyetlen állat, ami nem fél a pusztulástól, és énekelve hal meg) egy alien fej helyettesíti. „A nyolcadik utas a halál" című, azóta sorozattá váló film szörnyének szimbolikája nem szorul magyarázatra. A tematika nagyon ismert: az állandó „casus belli", a szépség és a szörny, minotaurus, bizarr anatómia. Ezeket leszerelve art brut művei sem a gyomorforgató borzalmakat ábrázolják, (leszakadt végtagokat, kínzó jeleneteket), hanem stilizált esztétikai armatúrával operáló spektrális illusztrációkat láthatunk, ahol a rossz valójában a jó hiánya „privatio boni", Ágoston hitvallásával kiegyező, intellektuális térbe emelt stílus és rendezőelv. Ez Kulinyi István művészetének egyik arkhimédészi pontja is, nevezetesen a „fototrópia", a szüntelen fény felé haladó mozgás. Igyekezete a rossz felemelése, a színekkel elért ízléses láttatás, a borzalmak élének tompítása fényjátékokkal.

Vers – film

Kulinyi István jellemrajzát festve, a miliő jelenség milliónyi jelentését keretbe foglalva ki kell hangsúlyozni még pár részletet. A létét, gondolkozását, gyakorlatát nem tudja elszakítani egy élethelyzettől, hiszen az alkotói tevékenység, az egyéni kifejezés eszközei függnek a kézhez kapott környezettől. Ha az elvárásoknak való megfelelést a pénz szempontjából is vizsgáljuk, akkor az egyéni hang könnyen elvész. Az önálló stílus megtalálása végett azonban fontos kivívni a függetlenséget. Neki ez szerencsére sikerült. Nem köteles senkinek az elvei szerint élni, gondolkodni, társadalmi berendezkedés mintájára motorikusan cselekedni. Ez egy fontos és jó érzés.

Amikor tehát eldöntötte, hogy ezt a hivatást választja, kiderült, hogy „millió fiókja" van – hiába egy speciális dologra szakosodott. Egészen más történik a rajzolás, vagy a festészet fiókjában, mint a szobrászatéban. Aztán azon belül a szín, forma, vagy a tér kérdésében is egy új terület nyílik meg. Bonyolult, szövevényes kapcsolódások. Az ember lubickolhat ma a technika adta lehetőségekben. „Hangulat az élet" – mondja. Ezért megmaradt mindvégig kísérletező típusnak, „a téma az utcán hever, no meg akár a világhálón, egy-egy véletlenül talált momentum váratlan, új utakat, kalandokat nyithat, egy konzervatív szellem ezekre nem léphet rá. Vannak persze olyan művészek, akik egy dologgal foglakoznak egész életükben. Biztonságos dolog, megvan a maga logikája. Pláne, ha a sikerhez is értenek." (Kulinyi) Mint sok művész, magányosan él, dolgozik, saját úton, szemlélettel és nem akar besorolódni semmilyen iskolába, irányzatba. Jóllehet, ezért a függetlenségért sok alkalmazott munkát is el kellett vállalnia, de igyekezett olyan megbízatásokat bevonzani, amik nem rombolják, hanem a tudásához hozzátesznek, amik létbiztonságot nyújtanak. Azok közé a kísérletező művészek közé tartozik, akik állandó nyugtalanságból, állandó változásból, fejlődésből adódóan, szüntelen új dolgokba kezdenek, mindig megújulva, úgy véli, ezáltal a fiatalos szellemmel szembeszállva a rohanó idővel. Ugyanakkor persze, sok évvel korábbi munkákat elővéve, azok megújításával, azokhoz újra, meg újra visszatérve, új technikákkal módosult sorozatokban keresi a bennük rejlő maximumot, így egy folyamattá kimerevítve az időt. Alkatilag nyitva segítséget jelent ebben a digitális technika, gyorsítja a munkát.... Különösen a gyors ötletrögzítésért a mobil fotózás pillanatképeivel is hangsúlyt váltva. „Az embernek a hitét kell erősítenie, amikor önmagát vizsgáló folyamatok során bármilyen tevékenységben kifejezésre juttatja gondolatait. Az ember rátalálhat az útra, és jönnek sorra a segítségek, élmények, szellemek, a sors, – és egész biztos, hogy ki tud teljesedni, ha ezekből erőt merítve látását a jó felé orientálja.

Nem lehet, hogy a negatív, zavaros, falánk erők győzedelmeskedjenek mindig. Ezt éreztetni kell, legyenek jelei!

És akkor még nem beszéltünk a művész, a művészetek felelősségéről, vagy moráljáról. A művész, még ha nem is vár sikert, ezért életével, munkájával pozitívan és folyamatosan nyilvánuljon meg." (Kulinyi) Ha az ember él, működik, próbáljon jobbítóként beilleszkedni az egészbe. Persze megélni és megcsinálni nap-mint nap nem könnyű. Kulinyi István nem volt pl. rossz vívó, középiskolás korában sokat énekelt. Lehetett volna esetleg sokkal jobb sportoló, vagy jó énekes. Érdekelte, művelte mindig a költészetet, a prózát, vágyott irányultsága volt mindig a film felé. Amikor az iparművészetin találta magát, látta azt, hogy ott egy dolgot kell választania. Nem lesz ideje vívni, énekelni, filmrendezést tanulni, és egy sor más dologra sem, ami érdekli. Lélekben viszont máig folytatta őket, és ki tudja…. „Karinthy állapotnak" nevezi ezt, az ember fiatalon kvázi bármi lehetne, fiatalsága az egyik tehetsége. Visszatekintő könyvével azt is ábrázolni kívánta, mi minden foglakoztatta és mi fért bele eddigi életébe. A vívás önkifejezés is volt számára. A magyar bajnokságban vívott még vasárnap, és hétfőn beült az iparművészeti felvételi termébe és soha többet nem tudott a pástra állni. Frusztrációt is okoz ez benne, hogy nincsen már sport az életében. Sokat ír, egyre többet, szabályok nélkül, de rímeket nem farag. Új önkifejezési területet keres így, benne a nyelvszeretetét és a szóképekkel való fogalmazási vágyát.

Közeledő

Nem angyal, nem vírus, vagy olcsó szörny,

már a képernyő pixeleiben sejlik fel lassú változásokkal,

hogy a képzelet görcsös fátylaira feszüljenek kibontakozó formái,

a gondolatok mélyrétegeiben halad, mint félelmek és baljóslatok torzója,

a sosem látott, kit végre meg kell idézni, rajzolni, szerkeszteni,

belülről közelít, ha kívül várjuk, kintről közelít, ha belül várjuk,

visszafordíthatatlan mozgással halad bennünk és körülöttünk,

minden vérárammal velünk mozdul, támad, figyelmeztet, vagy megváltást hoz,

van, volt, jön új dimenziók hírnöke, a nemismert, a közeledő

lehet-e veszélyesebb az embernél, ki ébren akar álmodni?

~ Kulinyi István

Szerepmodell

Kulinyi István szemléltető stílusa beszélgetéseink közben gyakran megmutatkozott. Jó példa erre a világ különféle egységei között fennálló ellentéteket feloldó és összebékítő „fotoszintetizáló" fortélya. Szerinte a laikus közönség a művészettől bizonyos megszokott dolgokat vár el. Ugyanakkor egy jó művész már nem akarja kiszolgálni ezt a lejárt igényt, hanem merít a természetből, a mai tudományos eredményekből, hogy azon túl, vagy az ösztönei alapján bizonyos hangulatokból, érzésekből mi az, ami érdekes számára, és egyben mit tehet a jelen és a jövő fontos, ábrázolandó, megválaszolandó jelen kérdéseiben. A modern művész nem másolni akarja a természetet, hanem megtalálni a természet működésével azonos saját hangját. Erre hallgatva azt az egészen sajátosat keresi felfedező- „észrevevő útjai" során, amiből egy új világlátványt tud megteremteni. A jelek mindig ott vannak – mondja. Ezekre a művésznek van szeme. Ott vannak az ember környezetében azok a kis víziók, amiket alakítani, rögzíteni lehet. Egyik kedvenc példája, amikor az élő világ bevonásával, a természettel szervesen együttműködő alkotásokat hoznak létre. Ilyenek például azok a megoldások, amikor bizonyos rendszerben elültetnek néhány bambusznádat, majd ahogy azok növekednek, elkezdik őket egy forma irányában összefonogatni. A végén ebből növényépítmények alakulnak ki. A művészek itt a természet erejére bízzák az épület formáját és szerkezetét. Ehhez kell a „tanult szem", ami észreveszi a külvilág nyújtotta lehetőségeket, és a szemléltetés képessége, ami megvalósítja. Ez a termékeny szimbiózis tetten érhető az igazán kiemelkedő művészeknél. Amikor Kulinyi István egy szavakban nehezen megfogalmazható gondolattal el kezd festeni valamit, akkor nagyon sokszor „a kép csinálja magát", mint mondja, ugyanazon elv alapján, amiként a bambuszépületek formálódnak kis segítséggel, szabadon. A kompozíciós elképzelések mindig ki vannak szolgáltatva a körülményeknek: Hangulat, eszköztár, elsajátított technikák együttese, anyag, szín, (egyik szín nem jó a másik mellett, vagy előfordulhat, hogy lassabban szárad a festék, mint hitte). Rengeteg minden történik egy nézeten belül, ami meghatározó, és változó. Amikor a szerep „rátalál" egy olyan dologra, felületre, ami tulajdonképpen megfelel annak a recepciónak, amit a művész manuálisan akar létrehozni, akkor azt meg kell ragadni. Bárki lehet művész ezen a bizonyos szemléleten belül. De ha nincs benne tehetség, úgy működik, mint a számítógépes, megtanulható szoftverek, csak a technika, a praktikus megoldások, lélek nélkül. És tudnia kell, hogy egy művész pályája, tanulása, munkássága, személyisége – filozófiai tekintetben is – önmagában egy megismételhetetlen mű. A tanulásnak, átadásnak, tanításnak mindig alapvető tere a minta, a példa, a hitelesség. Ez teszi a mestert mesterré, és ennek megfelelően szerepmodellként kell élnie. Ha ez sikerül, akkor lehet beszélni kulturális közegteremtésről, fenntartásról. Kulinyi István munkáival megtalálta, megalkotta közegét, alkotásai pedig harmonikusan visszahatnak a közösségre.