Lukács Sándor

Egy patinás színházépület falai, egykori legendás alakjai és mindenkori jelenének meghatározó alkotói, művészei a pályakezdő színművész számára egyszerre jelenthetnek felelősségérzetet, kihívást, kiteljesedés iránti vágyat, vagy éppen erős törekvést autonóm személyiségének teljes képviseletére. Talán az utóbbi elérése a legnehezebb, de lehet, hogy éppen ez nyithatja meg az utat a színészi önazonosság tisztító megélése felé. Lukács Sándor akadémiai székfoglalójában így fogalmaz: „Ha belegondolok, lassan ötven éve tartó színészi pályámon a legboldogabb pillanatokat én is akkor éltem át, amikor egy szerep olyan átlényegülésre adott lehetőséget, hogy segítségével felmutathattam saját akaratom szabadságát is (…)". A saját akarat felmutatása felé vezető úton, rögtön pályája elején szembe kellett néznie azzal – még egy olyan tág asszociációkra lehetőséget nyújtó művészeti területen is, mint a színházművészet és ezen belül egy színművész jellemzése –, hogy az evidenciák keresése sokszor felülírja a megismerés kétségkívül elmélyültebb és időigényesebb folyamatát. Talán ebből is fakad, hogy Lukács Sándort sokan szinte azonnal kinevezték ügyeletes szerelmes hősnek. A szerepkör veszélyei ellen saját, ellenirányú törekvése mellett mintha a Várkonyi-korszak progresszív színházművészete nyújtott volna számára védettséget. Amellett, hogy a színházi élet számos, egészen különböző látásmóddal bíró képviselője alkotott akkor a Vígszínházban és Lukács Sándornak így lehetősége nyílt felfedezni szakmájának különböző irányzatait, a szerepformálások minősége lassan kiemelte őt az amorózó státuszából. Lukács Sándor célja, hogy az általa „másik dimenzió"-nak nevezett színészeten keresztül átszűrje magán a különböző világokban létező szereplők igazságait, befogadókra talált. A főszerepek sokaságának első jelentős állomása Max Frisch Don Juan, avagy a geometria szerelme… című darabjának főhősnek megformálása volt 1973. szeptember 13-án Bilicsi Tivadarral, Béres Ilonával, Somogyvári Rudolffal, Tábori Nórával, Egri Mártával, Benkő Gyulával, Sulyok Máriával, Nagy Gáborral, Kútvölgyi Erzsébettel, Fonyó Józseffel, Koltai Róberttel és Jónás Gabriellával. A kritika is rögtön felfigyelt rá, idézzünk néhány sort Spiró György akkori írásából: „Lukács Sándor alakítja Don Juant. Akárcsak Béres Ilonáról, róla is egyértelműen kiderült a szentendrei teátrumban, hogy szinte mindent tud, amire ma egy színésznek szüksége van. Szentendrén megcsodálhattuk kitűnő humorát és rendkívüli tömörítő képességét, amellyel egy-egy gesztusba, fintorba vagy váratlan hangsúlyba bele tudja vinni az ábrázolt figura egészét, hozzátéve, szinte észrevétlenül, az alakról formált saját véleményét. Romantikusan ideális külsején, kitűnő mozgásán, tartalmas hanganyagán kívül ez a ritka humorérzék is predesztinálta az ironikusan felfogott Don Juan szerepének eljátszására. Alakításának mégis az irónia a leggyengébb oldala, emiatt komolyan kell vennünk, amit ez a széllelbélelt geometrikus elzeng a tiszta tudomány dicséretére, és a darab parodisztikus vonásai ellentettjükre fordulnak. Lukács nagy vehemenciával veti magát a szerepbe, időnként – nem is véletlenül – felrémlik bennünk a Rómeót alakító, tíz évvel ezelőtti Latinovits alakja, és nyilvánvaló, hogy nem utánzásról van szó, hanem arról, hogy Lukácsban valóban latinovitsi energiák feszülnek. Bár minden mondata ki van dolgozva, és érezhető a törekvése, hogy ironikus felhangokat adjon a szerepnek, ez most nem jár teljes eredménnyel. Ezt azért fontos leszögezni, mert úgy tűnik, Lukács minden rendezői elképzelés megvalósítására és kiteljesítésére képes, és talán az irónia tudatos ápolása védheti meg a rá leselkedő legnagyobb veszélytől, a romantikus hősszerepbe való beskatulyázástól." (Spiró György: Don Juan, avagy tévéjáték a színpadon, Színház, 1973. december) Mint korábban többször nyilatkozta: soha nem érzett vágyat arra, hogy elmenjen a Vígszínházból. Ennek oka többek között, hogy a hetvenes évek Vígszínháza a Várkonyi által meghívott alkotók révén szerteágazó lehetőségeket nyújtott művészei számára, hogy a lehető legszélesebb skálán kipróbálják magukat az anyaszínházukban megjelenő kortárs szakmai közegben, megismerjék az új, izgalmas színházi irányzatokat és alkalmuk legyen együtt dolgozni az eltérő művészi látásmódokat képviselő rendezők sokaságával, elősegítve ezzel saját színészi fejlődésüket is. Miért is hagyta volna el Lukács a számára oly' sokat nyújtó második, – horribile dictu – gyakorta első otthont, amelytől annyi lehetőséget kapott és amelynek közönségét annyi, maradandó nyomot hagyó alakítással ajándékozott meg? Ugyanazon év márciusában Sheriffként láthatta a közönség az azóta ikonikussá vált Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról című musicalben, majd novemberben eljátszotta Horace, a csábító szerepét Molière A nők iskolája című vígjátékában. Az 1973-as esztendő a szerepalakok megformálásán túl kettős jelentéssel is bírt számára. Ekkor dolgozott együtt először Marton Lászlóval, akivel számos későbbi közös zajos sikert jegyeztek (1975-ben például a Harmincéves vagyok című dokumentum-musicalt) és ekkortól öltözött együtt Darvas Ivánnal a 104-es öltözőben. 1974-ben David Rabe Bot és gitár című, a vietnámi háború idején íródott, a civilizáció és a kultúra elkerülhetetlen párharcát bemutató, kortárs amerikai darabjában megformált alakításáért (David) első szakmai elismeréseként átvehette a Hegedűs Gyula-díjat. Rövidesen egy másik gyűrű is értelmet nyert életében, 1976-ban házasodtak össze Maráczi Máriával, akivel a mai napig boldog sorsközösségben élnek. Esküvői tanúja, Kern András a ceremónián sem tagadta meg önmagát: amikor a leendő ifjú férj szájából is elhangzott a bűvös „igen", félig hangosan, ám gondosan ügyelve arra, hogy a jelenlévők is tisztán hallják, a felemelő pillanatot így kommentálta: „Na, kész, vége." Pályája azonban csak akkor szökkent szárba igazán, a következő években a teljesség igénye nélkül eljátszotta az Inkvizítort Shaw Szent Johannájában és Lucifert Madách Tragédiájában a Szegedi Szabadtéri Játékokon – mindkettőt Szinetár Miklós rendezésében –, fellépett a Nagy László—Kiss Ferenc szerkesztésében bemutatott „Arcomról minden csillagot…" című irodalmi esten az Irodalmi Színpadon, Florianóként is bemutatkozott Lope de Vega Valencia bolondjai című darabjában Kapás Dezső rendezésében, és 1978-ban Luzsinként is láthatta a nagyközönség Dosztojevszkij—Ljubimov Bűn és bűnhődésében, amelyet a világhírű színházi alkotó rendezett a Vígszínházban. 1978 tavasza azonban fordulópontot jelentett életében és pályáján. Számos nagysikerű szerepe közül önmaga által is bevallottan kiemelkedik Petronius, Székely János Caligula helytartója című drámájában. A negyvenegy évvel ezelőtt, a Gyulai Várszínházban bemutatott előadás végérvényesen megvilágította számára a kételkedés létjogosultságát. Mintha egyre kevésbé akart volna tetszeni. Mintha a színpadi gesztusok helyébe a gondolatok általi közlés lépett volna. Szentimentalizmus helyett az ízekre bontott saját érzelmi skála felfedezése, társalgás helyett a ping-pong labdaként pattogó szellemi viadal megtermékenyítő ereje. Székely drámájának eszméi, Őze Lajos hitelessége, Harag György iránymutatásai, a gyulai előadások között, egyik után, másik előtt, az éjjel elébe tódult gondolatok elkísérték pályáján és meghatározták művészi látásmódját és ars poeticáját is: „Igazat írni, igazul játszani." A mű személyes vallomásszerűsége, a jelenkor emberének hitehagyottságát ábrázoló és sorskérdéseit vizsgáló, a keresztény kultúrkör megszületésének és felbomlásának víziójából építkező darab méltó lehetőséget adott a fiatal színész számára, hogy átszűrje magán a konfliktusait személyes erkölcsi problémaként megélő, hatalommal bíró Petronius szerepalakját, akinek töprengve vívódó tisztulási folyamatára egyetlen logikus következmény adódhat csupán, a szükségszerű halál. Kettősük a Barakiást játszó Őze Lajossal ikonikussá vált. 1978-ban Jászai Mari-díjat kapott, 1979-ben megszületett fia, Máté. Később Székely János műveinek két bemutatójában is számítottak rá, (Hugenották – Gerard, Gyulai Várszínház; illetve Protestánsok – Gerard, Pesti Színház, mindkettő Szinetár Miklós színrevitele volt 1980-ban), majd eljátszotta Vak Béla királyt az azonos című drámában Marton László 1982-es vígszínházi rendezésében. A nyolcvanas évek kiemelkedő előadások sorozatát hozta el számára, elég, ha csak az Őfelsége komédiására, a Platonovra, a Szentivánéji álomra, a Don Carlosra, a II. Richárdra, a Veszedelmes viszonyokra, vagy az Álomkommandóra gondolunk, a teljesség igénye nélkül. Belső vívódásait, önmagára, emberi kapcsolataira, szakmájára és a körülötte formálódó világra történő visszatükröződéseit szintén a nyolcvanas évektől kezdődően foglalta verseibe, bepillantást engedve az őt foglalkoztató gondolatok körébe. Első költeménye Lator László biztatására 1985-ben jelent meg az Élet és Irodalomban, Kálnoky László bátorító ajánlásával. A rendszerváltás után az elsők között részesült Érdemes Művész kitüntetésben, 1991-ben pedig a pályakezdő korában óvón felé jelzett, iróniára hajló törekvését értékelő, de annak kibontakozását hiányoló kritikusi féltés érvényét vesztette: féktelen humorral, mégis tűpontos stílusérzékkel és imponálóan laza eleganciával formálta meg A Vezető Színész paródiáját a fiatal Almádyként Molnár Ferenc Játék a kastélyban című anekdotájában. Partnerei Eszenyi Enikő, Balázs Péter, Kern András és Oberfrank Pál voltak, az előadást Szinetár Miklós rendezte. 1991-ben először ítélte oda számára a társulat titkos szavazással az Ajtay Andor-emlékdíjat (később 1996-ban és 2009-ben is megkapta), 1993-ban pedig szintén titkos szavazás alapján, a Ruttkai Éva-emlékgyűrűvel ismerték el kiemelkedő művészi teljesítményét. Az azóta eltelt időben olyan, nagyformátumú színházi guruk osztottak rá szerepeket, mint Zsótér Sándor (Esterházy Péter Búcsúszimfónia – Apa, Miklós, 1996); Tompa Gábor (Shakespeare Lear király – Gloucester gróf, 2001); Tordy Géza (Krúdy Gyula A vörös postakocsi – Alvinczi Eduard, 2004); vagy éppen Szikora János (Esterházy Péter: Rubens és a nemeuklideszi asszonyok – Rubens, 2008). Igazi unikumként, majdnem húsz évvel az 1991-es premier után ismét eljátszhatta Almády szerepét Molnár Ferenc Játék a kastélyban vígjátékában Marton László rendezésében, az azóta is töretlen sikerrel játszott előadás premierje lassan tízéves évfordulójához közeledik. 2007-ben Harsányi Zsolt-emlékdíjjal és Prima Primissima Díjjal köszönték meg több évtizedes, korszakformáló művészetét, 2009-ben pedig Bilicsi-díjas lett és megkapta a Pro Urbe Budapest-díjat is. Miután 2013-ban Kiváló Művész kitüntetést, 2015-ben pedig Roboz Imre Művészeti Emlékdíjat vehetett át, 2016-ben megkapta a legmagasabb állami művészeti elismerést, a Kossuth-díjat. Pályájának legutóbbi éveiben is folyamatosan számítottak rá, 2014-ben Wolandként láthattuk Bulgakov Mester és Margaritájában, Michal Dočekal meghökkentően formabontó rendezésében. A Veszprémi Petőfi Színházban februárban Orgonként lépett színpadra Marton László Tartuffe rendezésében, anyaszínházában jelenleg is kilenc darabban játszik, legújabban a Kaddis a meg nem született gyermekért című monodrámára készül. A bemutatóig az Audienciában Winston Churchillként; az Egy éj a Paradicsomban című darabban Sasszem rendőrfelügyelőként; az Óz, a csodák csodájában Marvel professzor és Óz szerepében láthatjuk. A Rendezés című darabban Sándort alakítja; de feltűnik Ibsen John Gabriel Borkmanjában Vilhelm Foldalként és a Földrengés Londonban című előadásban Robert Crannockként is. Mindezen túl pedig természetesen a Játék a kastélyban Almádyjaként is fogadja a megszégyenítő vereséget, ami – mint a darabok, a szerepek és a rendezők sokszínűsége, a bejárt életút teljessége, valamint a szakma és a közönség egyöntetű szeretete és elismerése is bizonyítja – művészi pályájáról egyáltalán nem mondható el.

[2019]