Nagy Koppány Zsolt

Nagy Koppány Zsolt marosvásárhelyi születésű prózaíró, műfordító, szerkesztő, számos rangos irodalmi díj tulajdonosa. A kétezres évek legelejétől, immár csaknem negyedszázada építi prózaírói pályáját, melyen elsősorban a regények és az elbeszéléskötetek dominálnak. Szatirikussága, szarkazmusa, iróniája és paródia iránti vonzalma különös színfoltja a humor iránt alapvetően kevésbé fogékony magyar irodalomnak. Könyveit tematikus és stílusbeli sokféleség jellemzi, örök kísérletező, nyelvi és irodalmi játékokra mindig kész szerző. Kiapadhatatlan kreativitással és biztos nyelvi bázison, az irodalmi hagyomány jó ismerőjeként építi műveit, melyek mindegyikében ott van az írásra, a szöveg születésére való erőteljes reflexió. Műveit angol, német, portugál, román, cseh és bolgár nyelvre fordították le.

Pályakezdés - Arról, hogy milyen nehéz

A szerző 2000-ben megjelent debütáló kötetének már a borítója is provokatív, és nincs ez másként a mindössze 128 oldalas könyv szövegei esetében sem. A szemtelenség egy része a feltételezett kritikusnak, a szöveg elemzőjének szól: „Figyelem! Ez a szöveg nem az Olvasónak, hanem egyenesen az interpretáló bölcsésznek készült!", hangzik a zavarba ejtő kiszólás, mely egyáltalán nem ritka a kötetben. Ahogy a későbbi művekben is megfigyelhető lesz, itt sem csupán a szövegekben olvasható történet, de a történet megalkotása, sőt a befogadása is tematizálódik, a hangvétel pedig jellemzően gúnyos-ironikus, szarkasztikusba hajló. De a meghatározó ironikus hangnem mellett van itt emelkedett, vulgáris és játékos megszólalás is, ráadásul nemcsak beszédmódok, hanem témák tekintetében is nagyon változatos a kötet. Az Arról, hogy milyen nehéz a tipikus pályakezdő ötletelés és merész kísérletezés megvalósulása, az ilyenkor szükségszerűnek tekinthető aránytalanságokkal, a kezdő írókra még néhol jellemző egyenetlenségekkel. A mindössze huszonkét éves szerző kötete hangkeresés, még nem világos, mi az, amit el kell hagynia, és mi az, amit tovább kell vinnie. Márton László a Látó 2002/4. számában megjelent kritikájában éppen ezért beszél kiforratlan szerzőről, értékelve, hogy a kötetnek számos kiváló elgondolása van. „Nagy Koppányt foglalkoztatják a jelek, a nyomok, ezek szavakba foglalhatósága, az elmondhatóság összefüggése testi jelekkel és ettől - látszólag független - külső eseményekkel. Érdekli a felelősség és a kiszolgáltatottság. Érdekli a jó és a rossz eredete. Az írás alapkérdései érdeklik” – összegzi írásában.

Az első (meta)regény – Jozefát úr avagy a regénykedés

Nagy kritikai figyelmet kapott és a fent említett útkeresés után egyfajta megérkezésnek is tekinthető Nagy Koppány Zsolt 2006-ban megjelent debütáló regénye, mely az Alexandra Kiadó és az Irodalmi Jelen közös pályázatának második helyezettje lett. A kötet már címével is jelzi, hogy nemcsak egy regénnyel, hanem egy regény írásának a történetével is dolga lesz az olvasónak, tehát biztosan lesz egy metaszintje a szövegnek, mely a műfaj és egyáltalán az írás kérdéseire reflektál majd. A szövegben nagyon sok az utalás, mely az olvasóra, a befogadás módjára és nehézségeire mutat rá, és az elbeszélő, ahogy az első kötetben, úgy itt is folyamatosan kiszól a befogadójához: „Micsoda furmányos név ez a Jozefát, gondolja a kedves olvasó, és talán nyomban olvasmányélmények után kutat az emlékezetében. Ne tegye, kérjük Jozefát úrral egyetemben.”

Az ikerregény első darabja (Jozefát úr téblábolásai) viszonylag könnyen érthető és követhető szöveg. Hőse a nyakigláb angoltanár, Jozefát úr, aki reménytelenül szerelmes a vele egy faluból származó Lénába, aki az ügyefogyott hősre nem igazán pazarol figyelmet. Az első kétszáz oldalon e furcsa agglegény szokásaiba, életébe, általában kudarccal és megaláztatással végződő hódítási kísérleteibe vezeti olvasóját az elbeszélés. A pikareszk regények szerkesztési eljárásaira emlékeztető módon követhetjük nyomon Jozefát kalandozásait, a középpont végig ő maga, az események egy szálon futnak, kevés szereplőt mozgatnak, így nem állítják túlságosan nehéz helyzet elé olvasójukat. A második rész (Jozefát úr, avagy a regénykedés) már valamivel komplexebb, s ezt az ajánlás és a mottó is megelőlegezi. Az ajánlás paratextusa a „mindenre elszánt türelmes olvasóknak” szól, a Ciorantól vett mottó pedig így hangzik: „Az a költészet, amelynek nincs más tárgya, mint önmaga, gyorsan kimerül és untatja az olvasót.” Itt is megjelennek, sőt hatványozódnak az olvasókhoz intézett megjegyzések, a szöveg zsúfolásig tele van írók neveivel, idézetekkel, betétszövegekkel, irodalomelméleti, bölcseleti okfejtésekkel és allúziókkal. Ezek ráadásul úgy íródnak egymásra, hogy a különböző rétegek folytonosan összecsúsznak, már nem igazán eldönthető, hogy mely szöveghelyek a regényírás nehézségeiről szóló részek, és melyek az alakuló regény részei.

A regény néhol kaotikusnak tetsző terében való „téblábolásaink” során az egyetlen biztos és statikus támaszunk az irónia látásmódja, mely alapvetően meghatározza a regény beszédmódját és az irónia működéséből kifolyólag némiképp még annak struktúráját is. Az irónia lényege ugyanis éppen a folyamatos eldönthetetlenség, az oda-vissza ingázás állapota. Olyan minőség, mely csak a kontextus figyelembevételével értelmezhető, ugyanakkor képes arra, hogy állandóan módosítsa és felülírja ehhez a közeghez való viszonyát. A Jozefát úr pedig éppen így működik. Az íráshoz, a befogadáshoz is így viszonyul, hol komolykodva mondja fel az ezekkel kapcsolatos elméleteket (a horizont-összeolvadásról, a szerző haláláról, az intertextualitásról stb.), ezzel nevettetve ki őket, ugyanakkor érezhető, hogy a szöveg felépítésénél mégis támaszkodik ezekre az elvekre és elképzelésekre. Nagy Koppány Zsolt kigúnyolja az irodalomelméleti megfontolások alapján születő regényeket, de úgy, hogy közben ő maga is ezekből építkezik: a szövegirodalom kifigurázása közben maga is szövegirodalmat hoz létre. Természetesen mindezt már az irónia áttételével és reflektáltságával teszi, így aztán senki sem állíthatja, hogy beleesik azok hibájába, akiket „bírálni” akar.

A posztmodern hagyományt a feje tetejére állító és kiforgató szöveg láthatóan sokat foglalkozik a befogadó és a befogadás problémakörével (a kedves olvasóval és a kevésbé kedves kritikussal), és természetesen a másik oldal, az alkotás, a szöveg létrehozásának kérdéseivel is. Mindkét regényrész fő kérdése az, hogyan lehet regényt írni, hogyan hozható létre egy lehetséges világ? Vajon az író abszolút ura szövegének vagy az néha a fejére nő és elkezdi „írni önmagát”? Ezek a kérdések rendre visszatérnek ebben a metaregényben, mely az írás legalapvetőbb problémáira keresi a választ.

De a regényt olvasva nem lehet megfeledkezni az íróra olyannyira jellemző humorról sem, melyről a kötet egyik kiváló értelmezője Fekete J. József a Székelyföld 2008/8. számában a következőket írja: „A regényírás lehetőségeinek határait tematizáló regényeken belül önálló életre kelő elbeszélői tehetség, a magával ragadó, nem hivalkodó, de fontosságát nyomatékosító erudíciós háttér mellett a szerző lényeges irodalmi kategóriaként kezeli a humort. Látszólag pompásan buszozhat ezzel a könyvvel ölében a mindenkori olvasó, és útitársait visszafogott kuncogással vagy kitörő hahotával botránkoztathatja meg, ám ez a humor, akár a két regény egésze, több szinten működik”.

Újabb novelláskötet – Nagyapám tudott repülni

Az első regény nagy visszhangja után Nagy Koppány Zsolt ismét a kispróza felé fordult, a Magvető gondozásában, a Novellárium-sorozatban jelent meg Nagyapám tudott repülni című kötete 2007-ben. Ahogyan az első kötetben, úgy itt is játszik a stílusokkal és a hangnemekkel, gyakran váltogatja őket, ezért a kötet szövegvilága rendkívüli heterogén. A huszonkét feszesen szerkesztett novella két ciklusban rendeződik el, az elsőben egy, a történelmi hagyományokat szabadon kezelő szövegvilág tárul fel, mely a valós és a mitikus eseményeket ötvözi. A hétköznapi mitikussá növesztésére, a realizmus és az irreális keverésére jó példa a kötet címadó írása is, melyben az elbeszélő nagyapjának hihetetlen történetét hétköznapi természetességgel mutatja be az olvasónak, a mű végére azonban a pohár fenekére gyakran és szívesen néző nagyapa alakját mitikussá növeszti, és a novella lezárása is az időtlen, csodás dolgok birodalmába emeli az idős férfit: „Másnap vízzel árasztották el a falut, és egyetlen élő teremtmény sem maradt a környéken. Azt mondják, akik később arra merészkedtek, hogy lélek repült el a vizek felett, s néhol megállt; lebegett.” A másik ciklus írásai stílusparódiák, az elsőnél valamivel kísérletezőbb szövegek, melyek a szerzői intenció szerint legalábbis „az irodalmi szövegekben kevésbé jártas olvasók számára is rendkívül élvezetesek”. Ez utóbbi megállapítás félrevezető lehet annyiból, hogy az irodalmi jártasság, a kulturális tradíciók ismerete közelebb vihet a kötethez, hiszen lépten-nyomon olyan utalásokra bukkanunk, melyek nagy íróelődök stílusával és írásaival kezdenek párbeszédbe. Heterogén kötet, játékos és kísérletező kedvű, témái sokfélék, de műfajok (meseparódia, egyperces, naplórészlet stb.) és stílusok tekintetében is nagy változatosságot mutat, valamint az elbeszélői technikák is írásról írásra változnak és megújulnak. „De míg irodalmi eszközökben szabadon válogat az alkotó, használatuk módjából arra következtethetünk, hogy prózapoétikát a világirodalom pár jól beazonosítható, kanonikus szerzőjétől tanult, akik egyedülálló szövegtípusokat és szövegvilágokat hoztak létre: J. L. Borges, G. G. Márquez, J. Cortázar, Kafka, Hrabal és magyar vonatkozásban Örkény István vagy Bodor Ádám életművei előtt tisztelegnek és ezeken élősködnek Nagy Koppány Zsolt novellái” – írja a kötetről László Szabolcs a Korunk, 2009/12. számában.

A könyv alapvető eljárása a kísérletezés, a szétírás, a parodizálás, a rengeteg irodalmi allúzióval együtt ez valódi posztmodern kötetté teszi a novellagyűjteményt. Vannak persze olyan elemek is, melyek összekötik a téma és hang szerint meglehetősen széttartó szövegeket, ezek közül az egyik legfontosabb a nyelvvel való magabiztos játék. További közös pont az írásokban az önreflexió, a próza önmagára történő visszahajlása, önnön alakulásának értelmezése. Nagy Koppány Zsolt szövegei nemcsak történeteket mesélnek ugyanis, hanem a történetmesélés körülményeire is rendre kitérnek. Az izgalmas történetek mesélése mellett magáról a mesélés aktusáról is szólnak ezek az írások, mindvégig tudatosítva az olvasóban a mese és a mesélés kettősségét. A sokféleség mögött egy próteuszi prózaíró tűnik fel, aki bármikor könnyedén stílust, témát, elbeszélői szerepet vált, és ezzel nemcsak egy változatos szövegvilágot alkot, hanem irodalomban való jártasságát is meggyőzően tanúsítja. „Tragikus és ironikus, mesei és groteszk, emelkedett és köznyelvi, mitikus és parodisztikus - ezeknek a széttartó minőségeknek az »összebékítése« és szerves egységbe kovácsolása a Nagy Koppány-i próza egyik védjegye” – összegez a kötet kapcsán a Székelyföld 2008/8. számának hasábjain Papp Attila Zsolt.

A második regény – Amelyben Ekler Ágostra - emlékezünk -

Egy évtizeddel a debütálás után, 2010-ben jelent meg Nagy Koppány Zsolt második regénye, melyet a korábbi novelláskötethez hasonlóan a Magvető Kiadó adott ki, a kötet fülszövege pedig a „pálya eddigi legkifinomultabb könyvét” ígérte. A regény kiindulópontja egy haláleset: a címszereplő Ekler Ágost giccsképfestőt egy kisteherautó gázolja halálra, és már maga ez a halálnem is az író abszurdhoz, groteszkhez való vonzódását mutatja, az elhunyt foglalkozása pedig egy kis iróniát is csempész a szövegbe. A polifonikus szerkezetű regényben több tucat elbeszélő kap hangot, ők emlékeznek majd az elhunytra, saját nézőpontjukat és saját egyéni hangjukat is megmutatva az egyes részekben. Sőt, az egyes szereplők nemcsak beszédmódjukat és perspektívájukat mutatják meg, hanem az emlékezés ürügyén saját történetüket is. A történetmesélésre, az anekdotikus elbeszélő hagyományra építő kötetben ugyanis az Ekler Ágostra való emlékezés ürügyén ugyanis majdnem mindenki saját magáról mesél hosszan és jóízűen.

Több más mellett a balesetet okozó sofőr, az őrangyal, a hagyaték rendezésével megbízott ügyvéd, a sebész nagybácsi, a giccsképfestő kolléga, az özvegy és az örömlány is szóhoz jutnak és elmesélik az elhunyt festő történetét, de az emberek mellett még az általa használt tárgyak is szót kapnak, például a Kotnyél, ami a fikció szerint nem más, mint egy nagyjából 8 centiméter hosszú, szürke, műanyag, lapos, felül kerek, alul nyitott, ideges konyhai eszköz.

Ez az ironikus sokhangúság a posztmodern egyik alaptézisének egyfajta igazolása is, ahogyan az elbeszélői technikát és a struktúrát értelmezi a kötet egyik recenzense, Szakács István Péter a Bárka 2011/6. számában: „Mindebből az a posztmodern világszemlélet körvonalazódik, hogy egyetlen, mindent megmagyarázó Nagy Történet helyett csupán kis történetek sora létezik, melyek igazságértéke nyugtalanítóan viszonylagos”. Az Ekler Ágostról emlékeket megosztó elbeszélők mellett az elhunyt festő irodalmi kísérletei is helyet kapnak a regényben, mint afféle vendégszövegek, így a regény, ahogyan a korábbi írások is, egy fragmentumokból építkező, sokhangú, sokműfajú, sokféle beszédmódot használó és keverő „játszótér”, ahol az írói fantázia, kísérletezőkedv és féktelen humor ismét elszabadul.

Háromrészes regény, komorabb világkép – Nem kell vala megvénülnöd 2.0

Az előző kötet kapcsán Nagy Koppány Zsolt a Helikon folyóirat (2010/10. szám) interjújában úgy fogalmaz, hogy azt regényt egy korszak lezárásának szánta, ezzel a kötettel „vége van a vidám, az olvasótól észt, humorérzéket és aktív részvételt kívánó könyvek korszakának”. Az ismét a Magvető gondozásában, 2014-ben megjelenő Nem kell vala megvénülnöd 2.0 már címében is különös szöveg, mely egy, a Lear király magyar fordításából vett mondat („Nem kell vala megvénülnöd, mielőtt fejed lágya benőtt”, mondta a bolond Learnek Vörösmarty fordításában) és egy informatikai kifejezés ötvözete, így valamiképp a hagyomány és az újítás kettőségének problémáját veti fel. A regényként definiált kötet három részből áll (Feljegyzések a hivatalból, Az angoltanár evangéliuma, Nem kell vala megvénülnöd 2.0) melyet a főhős, a 72 éves Fényező Nagyjuhász János személye tart össze. Az első részben a Só- és egyéb Szóróanyagok Hivatalában eltöltött ifjúkori évek jelennek meg meglehetősen szatirikusan, majd az angoltanári időszak és végül az öregkor évei rajzolódnak az olvasó elé. Ez utóbbi már nemcsak szatirikus és gúnyos társadalombírálat, mint az első kettő, hanem negatív utópia, melyben az öregek üldözéséről és kiirtásáról esik szó: „Itt vannak a katonák, dübörög bennem, most cserkésznek be, biztosan fölfedezték a rejtekhelyet, de hát mitől féltek, gondolom, miért kell puskás fiataloknak úgy vadászni egy öregemberre, mintha az valami bátor oroszlán volna, itt csupán egy gyáva kisnyuszi lapul, mindjárt kidugja a bajszát, és akkor majd szépen, kulturáltan, és főleg gyorsan lelőhetitek. Micsoda úri halál lesz, gondolom szinte megnyugodva, azért mégis más, mint bunkósbottal agyonveretni.”

A téma a korábbi kötetekhez képest valóban elkomorul, hiszen a kötet társadalombírálata rendkívül erős, de Nagy Koppány Zsolt írói univerzumának alapjai változatlanok: a szatíra, a groteszk, az (ön)irónia, a nyelvi játékok, az írói műveltéget bizonyító vendégszövegek beépítése és a stílusok keverése továbbra is félreismerhetetlen szövegegyüttest teremt, de mintha a korábbiaknál erőteljesebben és határozottabban mutatna rá nemcsak a társadalom működésének visszásságaira, de az emberi természet sötét oldalára is.

Egy év, három kötet – Lórúgás gyomorszájra, Apufoci, A vendégmunkás (és a) dalai

Viszonylag nagyobb, 7 éves kihagyás után Nagy Koppány Zsoltnak szinte egyszerre (2021-ben) három kötete jelent meg az Előretolt Helyőrség Íróakadémia gondozásában. A Lórúgás gyomorszájra című novelláskötet fülszövegét Orbán János Dénes írta, aki a címválasztást a következőképpen magyarázza: „Kacagunk, kacagunk, majd hirtelen gyomorszájon rúgnak a váratlan fordulatok, a csattanók.” A korábbiakban már részletesen bemutatott írói világ humoros alaphangja, a groteszkkel és az iróniával való játéka itt is megmarad, de a három részre osztott, rövid novellákat tartalmazó kötet történetei közé gyakrabban lép be a realitás, annak is a legkomorabb, legtragikusabb oldala. Családon belüli erőszak, öngyilkosság, házastársi hűtlenség – nem kifejezetten könnyed témák, és a novellák hősei is a társadalom perifériáján egyensúlyozó emberek, vesztesek, akiknek nem dobott könnyű sorsot a gép. A kötet alapvető modalitása a humor és maga a szerző is „játékoknak” és „komédiáknak” nevezi a szövegeket, de a humor itt meglehetősen szarkasztikus és ironikus, nem teszi könnyeddé a választott témákat.

A súlyos témák mögött plasztikusan és árnyaltan megjelenített szereplők állnak, Baráth Tibor kritikájában (Bárka, 2022/2.) a kötet egyik erősségének éppen a karakterépítést tartja: „Nagy Koppány Zsolt hiteles, plasztikus alakábrázolása a kötet fő erőssége, az teszi átélhetővé az elbeszéléseket, hogy a személyek szinte kilépnek a lapok közül. A szerző pszichológiailag pontos képet fest a szereplők motivációiról, legbelső ösztönzésükről, döntéseik mozgatórugójáról: teljességgel hiteles és logikus, ahogy az általa teremtett alakok gondolkodnak és látják a világot. A szerző sokszor csak utalásokból, kisebb jelzésekből és félszavakból építi fel a szereplők lélektani profilját, a befogadó úgy érezheti, hogy behatóan és pontosan ismeri típusainak gondolkodását.” A humor és a nehéz sorsok mellett kiemelt szerepet kap a szexualitás (ez már a borítón is feltűnik), az utolsó ciklusban pedig a szerzőre a pálya elejétől jellemző intertextuális játékok is. Arany János, Kafka, Jókai Mór, Csáth Géza és még sokan mások idéződnek meg ebben a részben, ahol főhősként voltaképpen maga az irodalom, az irodalmi tradíció lép az olvasók el.

Az Apufoci öt ciklusra osztott tárcanovellagyűjtemény, melyben a családos emberré, szülővé válás időszakának hétköznapjai elevenednek meg, ezúttal is elsősorban a humor szűrőjén át, az íróra olyannyira jellemző (ön)ironikus megszólalásmóddal. Az első pesti lakás megvásárlása, a könyvespolc felszerelése, a gyerekek körüli ügyek, az iskola, a kamaszodás, a lakógyűlések mind a szerző saját, személyes életének élményei, melyekben megmutatja az átlagember kisebb kálváriáit, a negyvenes férfi testének kezdődő hanyatlását, de az egész kötetből összességében a derű árad, ahogyan egyik recenzense, Kovács István fogalmazta meg a Kortárs 2022/11. számában: „(…) az élet – Nagy Koppány Zsolt jobb sorsra érdemes okuláréján vagy kontaktlencséjén át szemlélve – csupa derű.” A tárcákban Nagy Koppány Zsolt beengedi az olvasót saját életterébe, hétköznapjaiba, megmutatja azt a különleges perspektívát, ahonnan jellemzőn nézi a dolgokat, és miközben minden kis írásával megnevettet, kifigurázza önmagát és a világot is, egyfajta rajzot ad korunkról, a minket az adott időszakban körülvevő világ történéseiről, visszásságairól.

A harmadik, 2021-ben megjelent kötet A vendégmunkás (és a) dalai korábban már publikált szövegek és új részek összekapcsolásából született, 5 fejezetből álló könyv, mely és egy elöljáró beszédet is tartalmaz. A Magyarországra érkező székely férfi életképeit mutatja be rövid szövegek formájában, ahol ezúttal is az iróniáé a főszerep. A honvágy és az idegenség tapasztalata a meghatározó tematikus elemek, az abszurd a jellemző a kötetben, melynek alcíme „dal tragédiában elmesélve”. Ez a műfajmeghatározás is egyfajta vicc, mintha a ballada műfajmegjelölésével (tragédia dalban elbeszélve) játszana, azt fordítaná ki, meglehetősen abszurd módon, mert mégis, hogyan mesélhető el egy dal tragédiában? „A megfosztottság tapasztalata mellett sorozatos megaláztatások uralják a történeteket, ezek ott rejlenek az egyszerű helyzetekben, a különböző társadalmi státuszok betöltése során (például, ha valaki tanár, vagy éppen vendégmunkás), de a beszélt nyelv ugyanúgy hordozza a kívüliség tapasztalatát” – írja a kötetről Pál Lukács Zsófia a Bárka 2022/2. számában.

Az olvasó, újságíró, szerkesztő, kritikus arcéle – A remegő kezű órásmester

A 2024-ben megjelent, terjedelmes kötet, A remegő kezű órásmester humoreszkeket, tárcákat, recenziókat, esszéket és kritikákat tartalmaz, három jól elkülöníthető ciklusba rendezve. Az első, a Savanyú kockacukor című az írás, olvasás, szerkesztés problematikájával, azaz az alkotói mesterséggel foglalkozik, a második, a Cementfátyol elsősorban tárcákat tartalmaz, míg a harmadik, Simogató ostorcsapás elnevezésű egységben recenziókat, esszéket és kritikákat gyűjtött össze a szerző. A kötet írásai nagyrészt folyóiratokban és napilapokban már megjelent írások, a három ciklusban összesen 222 hosszabb-rövidebb szöveg kapott helyet. Bár az írások javarészt nem a hagyományos értelemben vett szépirodalmi szövegek, mégis fontos részét képezik az alakuló pályának, hiszen sokat elárulnak arról, mit és hogyan gondol Nagy Koppány Zsolt az irodalomról, közéletről, irodalmi tendenciákról vagy akár írótársairól és munkáikról.

A címben megjelenő bizonytalanság, a remegő kézzel dolgozó órásmester kiváló metafora a kötet egészére, mely inkább gondolkodik és kérdez, mintsem ítélkezik, s mely a szerzői előszó szerint maga is tisztában van azzal, hogy a vélemény nem feltétlenül statikus, megváltoztathatatlan dolog. A harmadik részben rádiókritikák mellett világirodalmi kötetekről írt recenziókat és a napi újságírói létben dolgozók számára ismerős évfordulós cikkeket is találunk. Tar Sándorról, Oravecz Imréről, Bulgakovról, Lewis Carrollról, Jonathan Swiftről, Katona Józsefről, Jókai Mórról is ír, bemutat kortárs világirodalmi szerzőket és könyveiket Lucia Berlintől Jü Huan át Cormac McCarthyig. Feltárul egy elképesztően gazdag világ és bizonyítást nyer, amit a kötet első írásában a szerző maga is leszögez: „Szinte kényszeresen (oké: betegesen) sokat olvasó vagyok. Olvasok otthon a tévé előtt, a laptopnál ülve, a konyhaasztalnál, a kocsmaasztalnál és a fürdőszobában. Olvasok a lányomnak, a fiamnak, olykor felolvasok a feleségemnek. Barátaimat rendre remekül sikerült írásokkal szórakoztatom – és csak ritkán a sajátjaimmal. Olvasok a munkahelyemen, ahol a napisajtóval percek alatt végzek (ez persze nem csoda), és végre újra könyvekkel foglalkozhatom. Vezetés közben hangoskönyveket hallgatok, és ha nincs más, elektronikus kütyükről falom a betűt. Olvasok a villamoson is”. A kötetet olvasva egyértelművé válik, hogy Nagy Koppány Zsolt tág olvasói univerzumban mozog, és megerősíti azt a nagyon megalapozottnak tűnő vélekedést, miszerint minden jó író egyben kiváló olvasó is.

[2024]