Pécsi Györgyi

Pécsi Györgyi munkásságának tengelyében kétségtelenül az irodalomkritika áll, minden más tevékenysége ebből a centrumból ágazik le.

Nyolcvanas évekbeli indulása pillanatától, következetesen a magyar irodalom egészét tartja szem előtt, azzal a módszertani fegyelemmel, miszerint a határon túli írókat ugyanaz a szigorú esztétikai mérce illeti meg, mint az anyaországiakat. A kritika értelmezési terébe azonban be kell vonni annak a közegnek, régiónak az eszme- és politikatörténeti háttérismeretét is, amelyben a művek születtek. Fiatal kori (tanulmányigényű) kritikáinak kötetbe gyűjtött első válogatásában (Olvasópróbák, 1994) megjelennek azok az alapelvek, melyek máig érvényesülnek irodalomszemléletében, jelesül: a művészi megvalósultság, az esztétikai érték minden más szempontot megelőz, ugyanakkor a '90 után végre elmozduló irodalmi kánon alakításában „újra kell értelmezni, mit jelent magyarnak lenni", következésképp az identitás kérdését „nem lehet megkerülni" (Szózat-variációk). Már első könyvének bírálói érzékelték, hogy „értékrendjét és érvelését nem a kizárólagosság vagy az osztályozó rangsorolás szándéka határozza meg, hanem az alapos felkészültségre, választákos ízlésre és következetes morális állásfoglalásra épülő magyarázó szándék" (Csűrös Miklós). Az egykori észrevétel azért fontos, mert az említett attitűd és kritikusi módszertan vált árnyaltabbá és mélyült el az évtizedek során. Mára Pécsi Györgyi kritikai oeuvre-je panorámajelleget öltött: kötetről kötetre, évtizedeken keresztül nyomon követi az általa jelentősnek tartott szerzők munkásságát, ily módon, ha egy-egy alkotóról készült interpretációit időrendben egymás mellé állítjuk, monografikus életmű-feldolgozásokat olvashatunk. Csupán néhány név, akiknek kanonizációs megítéléséhez alapvetően hozzájárult: Csoóri Sándor, Nagy László, Nagy Gáspár, Kányádi Sándor, Tőzsér Árpád, Szilágyi Domokos, Markó Béla, Gion Nándor, Ágh István, Albert Gábor, Ferdinandy György, Szőcs Géza, Páskándi Géza, Tandori Dezső, Ferenczes István (stb.), de a fiatalabb nemzedékek legtehetségesebbjeinek köteteit is figyelmesen recenzeálja (avagy éppen szerkesztőként segíti).

Pécsi Györgyi a nyolcvanas években indult irodalmárnemzedéknek ahhoz a csoportjához tartozik, amely a szocializmus (és a „Spenót") ideologikus irodalmi kánonja megváltoztatásának igényével lépett fel, kritikusi figyelmét tehát nyomatékosan azokra a szerzőkre és művekre irányítja, akik/amelyek a korábbi normarendszerben nem kaptak – legalábbis méltó – elismerést. Legnehezebb feladat: megtalálni az egyensúlyt a szélsőségek, a korábbi valóságtükrözés-elvű meg az ellenhatásként létre jött új típusú, metanyelviségével gyakorta tautologikusan fogalmazó posztmodern irodalomértelmezés, avagy a „népiek" és „urbánusok" szemléletbeli ellentétei között. A tervezetten egymásra épülő Olvasópróbák (1994 után a második: 2003), illetve Írások és olvasások (2007 és 2011) köteteinek és összefüggő interpretáció-sorozatainak szerzője olyan rendszerszerű fogalmi teret alakít ki, melyben a – korábbi minősítési szempontok szerint – teljességgel eltérő jellegű művek viszonylag biztonságosan megközelíthetővé válnak. Miközben tehát a műértelmező maga (széles, eszmetörténeti értelemben) „konzervatívnak" vallja magát, az elemzett szerzők ideológiai vagy másfajta elkötelezettségét nem firtatja; annál alaposabban a mű esztétikai megvalósultságának vonatkozásait (többnyire a kortársi termés meg az egyetemes magyar és világirodalom hasonló toposzainak komparatisztikájával), következtetéseket pedig nem a szerző világnézetéről, hanem a szöveg szegmentumaiból összeilleszthető világképről és az általa sugalmazott etikai értékrendről fogalmaz meg. Az igazi alkotó művében ily módon mindig feszültség, az ábrázolt tárgyiasságok és nézetek között akár konfliktus ismerhető fel: az egyértelműsítés nem a valódi irodalom, s nem a kritikus feladata.

Első, Tőzsér Árpádról készült monográfiája (1995) már nagyon érzékenyen és árnyaltan követi nyomon a folyamatot, ahogyan az alkotói identitás a „népi" és az „urbánus", a poétikai hagyomány őrzésének és provokatív megújításának, a „depoetizálásnak" attitűdjei között szinte megfeszül; ebből vezeti le a Tőzsér által általános érvénnyel megfogalmazott közép-európaiság magyar különösségét: „A »mittelség« tehát sajátos szellemi képződmény tájainkon…, afféle korszellem, sőt stílusirányzat." Napjainkhoz közeledve figyelvén a felvidéki alkotó pályaívét, azt érzékeli, hogy munkásságára Nietzsche, Schopenhauer s egyáltalán a létbölcselet egyre súlyosabban rátelepszik, de az elmúlás biztos tudatában sem kérdőjelezi meg a teremtés értékét: „a költészet bizonyosságában ennyire meggyőződött kortárs költőt nem ismerek". Tőzsér monográfusa végül az évtizedek múlásával azt a „skizofrén állapotot" próbálja megfejteni, hogy miközben ő „urbánus-polgár-érdeklődésű" alkotóként fogalmazza meg önmagát, az „urbánus kánon" mégsem reflektál törekvéseire, szakmai elismerést viszont „csak a népiektől kap". (Egy költészet természetrajza, 2015) Hasonlóképpen árnyalt interpretációs eszköztárral vizsgálja meg korunk talán legnépszerűbb költőjének be nem skatulyázható habitusát és poétikai megközelíthetőségét. Jelesül: Kányádi Sándor a nemzeti klasszicizmus megvétózhatatlan hagyományából építkezve jut el, szinte észrevétlenül, például „paraszövegek… demonstratív alkalmazásával a posztmodern szövegépítkezés felé". „A költészet nyelve szakrális aktusának lebontásával képletesen utcára viszi a verset" – állapítja meg értelmezése egyik, poétikai vonulatában. Megközelítése másik ágán: a költői útkeresés nyomán és a költemények jelentéshorizontján kirajzolódó ethoszra figyel, mely sok egyéb mellett abban ismerszik fel, hogy az erdélyi falu népi hagyományaiból táplálkozó alkotó – a hatvanas évek súlyos politikai ellentmondásaira reflektálva – „tudatos hagyománykeresés eredményeként" végrehajtja a „népiség fogalmától való elhatárolódás gesztusát" is, miközben mégis szakadatlan „vitát folytat azzal a 20. századi, modernnek tekintett művészmagatartással, mely tagadja a művészet szolgálat jellegét". Máig ez Pécsi Györgyi legismertebb, legnépszerűbb könyve, erről jelent meg a legtöbb elemző kritika, recenzió. (Kányádi Sándor [monográfia], 2003)

Ha nem is kötetbe sűrített monográfia-terjedelemben, de tanulmányok sorában, hasonló elmélyült igényességgel értelmezi kortárs alkotóink pályaívét. Legjellemzőbbnek mutatkozik, és (az objektív értékközvetítés műfajának művelőjéről lévén szó) megrázóan hat a Szilágyi Domokos költészetét – évtizedeken átívelő – értelmező sorozata, ugyanis bizonyos nyilvánosságra hozott beszervezési dokumentumok irodalomelméleti és morálfilozófiai kérdések újragondolására késztették ennek a jelentős írói oeuvre-nek az ismerőit. Amely, az irodalomtörténet-írás úgy vélhette, megnyugtatóan helyére került a 20. századi kánonban, mégpedig a költői nyelv radikális megújításán túl a nemzetet megszólító erkölcsi értéktartalmakkal is. Ha csupán Pécsi Györgyi utóbbi években közölt vagy konferenciákon elhangzott, az életmű értékeit egyre mélyebben megértő és feltáró Szilágyi-elemzéseit helyezzük egymás mellé, máris egy nagymonográfia körvonalai bontakoznak ki (Formaváltás és új identitás, Korszerűbb formanyelv felé, A virrasztás értelme, Közjáték: az ember halála, „Határokon járok örökké" stb.). Hogy miért nem állhatott össze valódi monográfiává a nagyívű gondolatmenet, azt Az értelmezés zavara c. tanulmány magyarázza. A magyar olvasó, s különösen a népi irodalom nemzetszolgálati eszméjének hitében felnőtt irodalomtörténész-kritikus, az ismert etikai megfontolások alapján nem kerülheti meg a kérdést: „másként olvasom-e Szilágyi Domokos verseit azóta"? [Ti. ügynöki múltjának leleplezése óta.] Számolni kell azzal az ellentmondással, amely egész irodalomtörténeti tudásunk, a kultúra nemzetépítő erejébe vetett hitünk és a feltárt tények között feszül. „A költő…a nemzet kultúráját, hagyományát, templomát építi tovább, s nálunk, megmaradásáért küszködő kis népnél, a költő megvesztegethetetlensége afféle minimumnak számított." A lelkiismeretes kritikus megkísérli társadalomtudományi módszerekkel kinyomozni, „mikor kezdődött a magyar irodalom papjainak erkölcsi tudathasadása", s gondolatmenetében nyugvópontot ugyan nem talál, de nem hajlandó elveszíteni azt a hitét, hogy nemzeti irodalmunk az évszázadok alatt felhalmozott erkölcsi üzenetképessége továbbra is érvényes: „Az ember megrontható, az írott szöveg – talán – nem."

Irodalmunknak ez a fajta (ön)kritikus szemlélete jogosítja fel Pécsi Györgyit, hogy a kritikusi tevékenységén túlmutató, elméleti megfontolásokkal operáló írásaiban (és ez munkássága egy másik szegmensének tekinthető) kiváltságos módon közelítsen azoknak az íróknak a műveihez, akik a fenti értékrenddel kapcsolatos hitüket, dilemmáikat, kétségeiket fogalmazzák meg. És arra is feljogosítja, hogy elvi kérdésekben vitába szálljon azokkal, akik teljességgel kétségbe vonják az irodalom nemzeti szerepvállalásának értelmét. Fel kell ismernünk, hogy a 21. század elejére – a történelemben mindeddig példátlan módon – megváltozott a kultúra funkciója, szinte átláthatatlan szakadék keletkezett az értékcentrikus régi és a legújabb nemzedékek szemlélete között: a transzatlanti kultúrafelfogás csak „a pillanatra koncentrál, és a business fogalomrendszerével fejezi ki magát". A kortárs „kánonképző elit" alkalmazkodott a körülményekhez, ennek következtében „az új tudatipar [ti. a mindent átható elektronikus média] peremre szorította az irodalmat". Ebben a helyzetben az irodalom korábbi dilemmái (pl. a népi–urbánus szemléleti konfrontáció) eltörpülnek a valódi esztétikai értékek ipari méretű eljelentéktelenítése mellett: „Ezt súlyosabb gondnak látom, mint azt, hogy vállalja-e az író a hagyományos képviseleti szerepet." („Az istenek halnak, az ember él", Hitel, 2012/2.) Ebben a kontextusban nyer többletértelmet egy későbbi elmélkedésében az a felfogás, miszerint egy magát „urbánusnak" valló költőnő még mindig az irodalmi szekértáborok összeugrasztásán fáradozik: mindenkit elutasít, aki nem kizárólagosan az egykori Nyugat meg az Újhold szellemiségének folytatója, vagyis: Balla Zsófia szerint ez az „egyetlen érvényes kánon volt, van". Pécsi Györgyi, akit – ebben a szűkítésben – „az »aktuális kánon« egyre kevésbé érdekel", etikai paradoxonnal riposztozik: „Akkor is tolerálom a másként gondolkodást, ha valaki másként gondolkodik, mint én." A maga panorámájában pedig felvillantja „egy olyan 20. századi irodalomtörténet" lehetőségét, „amelyik szinkronban, határok nélkül, befogadó módon veszi számba a konszenzusosan elfogadott értékeket". (Fél korsó belga sör. Hozzászólás Balla Zsófia székfoglalójához. Irodalmi Jelen, 2016. május 23.)

A fent vázolt gondolatmenetet tekintetbe véve, a nemzeti, mindenekelőtt a kortárs irodalom funkcióit firtató kérdéskör egyfajta konkludáló összefoglalásának tekinthető Honvágy egy hazáért c. értekezése (Kortárs, 2018/7–8.). Bár alcíme látszólag két régióra összpontosítja a témaköröket (Identitásváltozások a rendszerváltozások után induló erdélyi és vajdasági írók műveiben), valójában irodalmunk egészére vonatkoztatható megállapításokat tesz. Egy általános jellegű történeti-politikai kitekintés után (miszerint Trianon óta „tapodtat sem közeledtek a kisebbségben élő magyarság és az utódállamok államalkotó nemzetei"), az irodalom egyik köztudott alapfunkcióját állítja elő princípiumként: „A magyarság identitásának megtartásában, a megmaradás kérdésének fönntartásában a kisebbségi magyar irodalom a kezdetektől meghatározó szerepet vállalt." Tézisének kibontása során ismerszik meg a funkcióváltás, ami azt jelenti: a rendszerváltozások után a szabadabb politika és egyéb szakterületek magukhoz vonták irodalmunk eme évszázados feladatkörét. Egészen apró részletekig, filológiai precizitással szerzőkre, művekre, témakörökre lebontva vizsgálja meg a kisebbségi irodalmak jelzett változásait, majd a tapasztaltakból próbál általános érvényű konklúziókat, lehetőleg nemzeti irodalmunk létformájának jövőbe is mutató alakulásívét megrajzolni. A határon túli irodalmak újabb nemzedékei ki akarnak törni az örök kisebbségi szerepkörből, anélkül, hogy szerepet vállalnának a magyarországi megosztottságban; ugyanakkor a magyar államhatáron kívül eső szülőföldet, mint regionális önérték tudatát élik meg. Egy sor évszázados illúziónk racionális lebontása után optimista jövőképet ugyan nem tud felmutatni, helyette azonban irodalmi tudatunk változásának szükségszerűségét jelenti be. „Ha elfogadjuk, hogy egyetlen magyar irodalom létezik, akkor… a magyarországi irodalom csonka irodalom, és csak a kisebbségekben íródott irodalmakkal együtt teljes." Vagyis a kisebbségben élők másságaik feladása nélkül lehetnek az egyetemes magyar irodalom természetes részesei.

A minden irodalmi jelenségre odafigyelés kényszere, az informatika rohamozásából is következő újdonságokra reflektáló szellemi rugalmassága olyan műfajokra is rábírták Pécsi Györgyit, melyeket egyébként s jellemzőbb módon a legfiatalabbak művelnek. Rövid, tömör, gyors reagálású írásai a számára szubjektíven fontosnak tekintett könyvekre, eseményekre, jelenségekre irányulnak; szerencsére nem a közösségi oldalak felületességével, hanem még némiképp a modern sajtó (19. század végi) hőskorában kialakult tárca, rajz, glossza, jegyzet formájában. (Filológusok feladata lesz majd összegyűjteni a Nagyítás oldalain, vagy a Bárka, a Székelyföld, az Irodalmi Jelen stb. online kiadásában megjelent, nagyszámú hasonló írásait.) Személyes, nem egyszer provokáló hangnemük miatt a publicisztika és a szépirodalom határán sodródnak ezek a szövegek, sejtetvén, hogy az életműben feltűnhetnek még újabb lehetőségek.

Amiként ott áll, a pálya kezdetén és az egészen friss publikációk között, két, egymással párbeszédet folytató, szépirodalmi szöveg. A korábbi: Röghöz kötötten (Bp., Szépirodalmi K., 1990), melyben szociográfiai módszertannal és jellemábrázoló szemléletességgel rajzolja meg szülőfaluja társadalmát és az emberi sorsokat; és az újabb: Körülbelül négyezer (Kortárs, 2018/12.): ugyanannak a kisvilágnak a szubjektumban rögzült emléke, a természeti, tárgyi és emberi környezetnek mondhatni, Kaffka Margit-i, meghitten részletező elemeivel.

Pécsi Györgyinek konkrétan nem publikációkban megnyilvánuló tevékenységére is vonatkozik az, amit munkássága központi értékpreferenciáiról állítottunk a bevezetőben: az általa szerkesztett kötetek, könyvsorozatok, valamint a szerzői estek moderátoraként megfogalmazott gondolatai a fentebb vázolt kritikus szellemiséget, esztétikai és morális értékek egymásba játszásának felismerését sugalmazzák. Azaz szerkesztőként is a 21. században bekövetkezett (általa „kopernikuszi fordulatnak" nevezett) jelenségek, a minőségi kultúra devalválódása ellen próbál – a körülményekhez mérten – védekezni. Mindazon tünetek ellen tenni valamit, amit mindjárt az ezredfordulón így fogalmazott meg: „A magyar kulturális élet, a magyar kultúra is amerikanizálódott, elindult a tömegszórakoztatása felé." (Szépirodalmi Figyelő, 2002/3.) Az értékmegőrzés és -átmentés szándékát – napjainkból visszapillantva úgy tűnik – szerkesztőként legnagyobb hatékonysággal az Új Könyvpiac útra indításával és folyamatos működtetésével valósította meg. A rendszerváltás utáni, hosszúra nyúlt átmeneti időszakban mutatkoztak olyan nehéz intervallumok, amikor ez volt az egyetlen fórum, amely valódi kritikai arculattal mutatta be, védte és támogatta a nemes értelemben felfogott magas kultúrát, a kirakatokat elárasztó bóvlival szemben.

[2019]