Szentmártoni János
József Attila- és Magyarország Babérkoszorúja díjas költő
Szentmártoni János költészetét egyszerre jellemzi a vallomás ösztöne és a versépítés tudatossága. „A vallomás szívós folytonosságát vélem felismerni versről versre a stiláris és formai biztonság megtévesztően fehérre meszelt fala mögött" - írja a költőről Erős Kinga, majd hozzáteszi: „[e költészethez] úgy társul a vallomás kényszere, hogy nem rideg formaversek születnek, hanem olyan líra, amely rámutat arra a tényre: az ember drámai lény, akit a szent hétköznapok emelhetnek fel."[1] Vagyis az irodalom – alkotónak és befogadónak egyaránt – hierofán idő (M. Eliade szavaival), felemelkedés, pontosabban felülemelkedés a hétköznapok terén és idején – transzcendens tartomány. Ennek látszólag ellentmond ugyan az az immanens személyesség, amely Szentmártoni János korai verseiben is már megmutatkozik, hogy a költő – Fodor Miklós szavaival – „ihlető talaja a legközvetlenebbül megélt, mindenki által ismert hétköznapi tapasztalat".[2] Egyébként az eddigi életműben leginkább recenzált Szentmártoni-kötet, A másik apa kapcsán Fodor arra is rámutat, hogy a „tárgyiasság sokszínűsége" és „alanyiság sokrétegűsége" között egyensúlyozó élményköltészetben „a hétköznapiságtól elrugaszkodni vágyó művészsors lehetősége tartja állandó drámai feszültségben" a szerzőt. Tehát az immanens valóságtól a belsőleg teremtett transzcendens valóság felé mutató líraiság és a tárgyias élménylíra egyaránt jellemzi Szentmártoni poétikáját.
Az immanens létélmény rögzítése abban mutatja meg jelentőségét, amit nem tud rögzíteni, aminek a befogadóban kell kirajzolódni: ez a személyiség. Hiszen minden tárgyiasság Babitstól kezdve Radnóti és Nemes Nagy Ágnes költészetén keresztül egészen a legújabb generáció költőiig bezárólag – mint például László Noémi – mindig az alanyra fókuszál. Másképp fogalmazva: a tárgyias élményréteg végső soron az alanyt, a személyiséget teszi láthatóvá. A hétköznapiság tárgyiassága, mint létélmény egyben távolságtartóvá is teszi az alanyt, végeredményben a lényegről tereli el a figyelmet. Ezt a már fentebb idézett Fodor Miklós hiányosságként is felrója Szentmártoni János verseivel kapcsolatban, de rögtön hozzá is fűzi, hogy „e hiány a lényeg hiánya. Nem mondhatjuk tehát, hogy a lényeg nincs jelen. A lényeg hiányként van jelen. Távolodásként."[3] Ebben a tárgyias közegben az alany mégiscsak líraian próbál létezni, minden élmény, a kamaszkori lázadástól a szerelmen, házasságon keresztül az apaság megéléséig ezt a súlyt hordozza, mint Kosztolányinál: „Mert nincs meg a kincs, mire vágytam, / A kincs, amiért porig égtem. / Itthon vagyok itt e világban/ S már nem vagyok otthon az égben." - írja a költőelőd Boldog, szomorú dal című versében. „úgy indulok minden útnak, / őt keresem szélben, fűben", „nagy levegőt veszek, indulok / hiánya mélye felé" (Hiánya mélye felé).
Mit mutatnak e lírában valósággá teremtett tárgyak és élmények? Ismét a recenzens szavaival: „a kemény mindennapok párhuzamában-ellentétében mozgó embert, aki egy határozott igazságérzet, etikai-erkölcsi érettség erőterében kívánja megmutatni magát."[4] Költőként tehát a lényeget láttatja, és a lényeg éppen a hiány: Ulyssesként hánykolódva a tengeren egyedül, csupán a hazatérés reményébe kapaszkodva. Szentmártoni János számára a vers tehát öltözet, álöltözet, metaforába rejtőzés, [melyben az alany] bármilyen díszlet elmosódottságában tekint ránk: gyerekként, felnőttként, filozofikusan, védtelen-gőgösen akár".[5] És e szerepek díszletei a hétköznapok, valamint a hétköznapok tárgyai. A befogadónak csak arra kell vigyáznia, mire fókuszál e lírai közegben: a díszletre, a megformált szerepekre vagy az üzenetre? Az üzenet pedig vissza-visszatérően versről versre, kötetről kötetre a hol átvitt értelemben – mitológiai hősök által megidézett –, hol konkrétan, jelképektől, metaforáktól fosztottan megfogalmazott hazatérés. Ez nem egy elvont önmagunkra találási folyamatot jelent Szentmártoni János lírájában, hanem a tényleges megérkezés vágyát szerettei körébe. „Kitalálom az életem, / hogy legyen múltam, / és némi jövőképem" - írja a költő Vers előtt című vallomásában, és az élet itt egyszerre jelenti az időintervallumot születéstől halálig, és azt az élményközeget és tárgyhalmazt, amely életünket mindvégig meghatározza. Ezek az élmények, tárgyak pedig szerepeinkhez tartoznak: kiszolgáltatott és engedelmes gyermek, lázadó kamasz, vőlegény, férj, családapa és költő. E tekintetben – ismét Kosztolányi fentebbi versére gondolva – szerepeink megfelelési kényszereinkből is adódnak, amelyek aztán elfedhetik a lényeget, a „kincset".
A látvány alkotta érzet, és a belőle épülő vers-valóság – sokszor mindhárom (látvány-érzet-verstér) együtt hordozza az üzenetet Szentmártoni János lírájában: „az ősz színes szőnyegekben vonult, / akár egy perzsa karaván, / madarak forogtak benne:" – eddig a látvány – „titokzatos, fekete ékszerek… / nem érdekelt, ki mikor mennyit / sikkasztott, / ki kit erőszakolt meg, rabolt ki, / ütött fejbe / az elmúlt éjjel," – ez a hozzá kapcsolt érzet, és végül a versvalóság darabjai: „lányomért baktattam a kitapasztalt tétényi lépcsőn, / fújtattam kissé, hisz nyolc évi / cigaretta korma / és két térdműtét után már nehezebb / a járás," (25 évesen amikor hazafelé mentem). Megmutatkozik a sorokban az, amitől határolódik, és az, amihez kötődik a lírai én. Tulajdonképpen a létélmény hangolódik itt össze szereptudattal és verstérrel.
Látvány, érzet és létértelmezés összefonódásának jó példája a Patkánykeringő. A hétköznapi, szinte semmitmondó esemény („Múltkor levágott fejű patkányra leltem az udvaron.") mégiscsak szürreális nyitóképe a versnek. Mint látvány, már a befogadóban is felépíti az undor érzetét. Az ezt követő kérdések azonban inkább elvonatkoztatnak az érzettől, mintha azt sugallnák, hogy nézzünk a dolgok mögé, ne ítéljünk a látvány hatására („Hogy került oda? És hogy vesztette el a fejét? / Társai rágták le? Vagy egy macska? / Vagy a szomszéd lapátja metszette le, / amely aztán átlendítette hozzám, hadd szórakozzam?"). A kérdések pedig már a gondolatiság, az én, a lét- és önértelmezés felé irányítják a befogadóban a fókuszt: „s én annyit sem kérdezek, kié a tetem. / Mert érzem, hogy belőlem zuhant ki oda. (…) s faggattam, hogy a ménkőbe kerültem / én már megint magam alá? / Mindaz alá, amit több mint tíz évig építettem? (…) Hát most tessék: a téglák meglazultak, / s kifordult a kőre egy fejetlen patkány". Áttételesen a józsef attila-i „meglett ember" hangja ez, vagy gondolhatunk ismét Kosztolányi „kincsére" is[SPK1] . Összességében elmondható, hogy – a recenzens Halmai Tamás szavaival – „a magány- és idegenségélmény antropológiája, a keresés lélektana, a bizalmatlanság és bizonytalanság"[6] kereső magatartása, ami megfogalmazódik a versben.
„Szentmártoninak sok mondanivalója van"[7] – jegyzi meg Prágai Tamás a költő második, Madárjós című kötetével kapcsolatban. Én-feltárás, létértelmezés – másik megközelítésben: közelítő perspektíva és elvonatkozás. Mindez Szentmártoni lírája. Valóságteremtés és hiányérzet. Személyesség és transzcendencia. Ezek mentén formálódnak Szentmártoni János versei – távolodás és közeledés feszültségében épülő versvilágában. Bizonyos értelemben ontológiai mélységű költészete, hiszen benne „a jelenben az egész egzisztenciát fenyegető magány kísértésével szemben a család, az otthonossá formálható személyes kisvilág, az egymáshoz kapcsoló szeretet kínálja"[8] a nagy lászlói „másik partot" – egyetlen humánus lehetőségként. Így kötődik ahhoz a lírai hagyományhoz, melyet Illyés Gyula, Babits Mihály, Nagy László neve jelent a magyar irodalomban.
[2016]
[1] ERŐS Kinga, „Most fölemelnek szent hétköznapok". Bárka, 2007/1.
[2] FODOR Miklós, Szentmártoni János: A másik apa. Kortárs, 2007/1.
[3] FODOR Miklós, u.o.
[4] KALÁSZ Márton, Szentmártoni János: Itt, a papíron. Kortárs, 2002/1.
[5] KALÁSZ Márton, u.o.
[6] HALMAI Tamás,Ulüsszesz szomja. Szentmártoni János: Ballada hétköznapi díszletekkel. Bárka, 2011/1.
[7] PRÁGAI Tamás, "Tengerről jő majd halálom". Napút, 1999/1.
[8] PAPP Endre, A gazda bekeríti a házat. Irodalmi Jelen, 2006/május