Szurcsik József

Mint a művész életrajzából tudható, Szurcsik József első művészeti indíttatásait a családi körben kapta: a legerősebb impulzusokat édesapjától, Szurcsik János festőművésztől, aki a magyar képzőművészet 1956 után indult, napjainkban is dolgozó, munkásságával a realista szemléletű, leginkább az ún. alföldi festészethez kapcsolódó alkotója. 2011-ben, amikor a budapesti Neon Galériában Szurcsik József édesapja kiállítását megnyitotta, emberi-művészi kapcsolataikról a következőket fogalmazta meg:

„Ha jól számolom, immár 52-53 éve ismerem Szurcsik János festőművészt. Művészetének és egyéniségének óriási hatása volt személyiségfejlődésemre, különösen az 1960-as, 70-es évek során. Nem is csoda, hiszen az akkor 30-as, 40-es éveit taposó művész alkotói energiáinak teljes tárházával rendelkezik, szüntelen alkotói vággyal és töretlen lendülettel dolgozik. Műtermében áthatja a levegőt és egész környezetét a terpentin, a festőszer és a lenvászon illata. Akik a közelében éltek, beléjük ivódott mindez."

A festő édesapa munkálkodása és munkálkodásának hatása ellenére Szurcsik József grafikusként végzi művészeti tanulmányait: a budapesti Magyar Képzőművészeti Főiskola sokszorosító grafikai szakán 1980 és 1985 között tanult, majd hároméves művésztovábbképző mesterkurzuson vett részt. Munkássága a főiskolai tanulmányok befejezése óta rendkívül összetett, számos művészeti területet, ágazatot, műfajt és technikát felölelő. Szurcsik József festőművész sokirányú művészeti tevékenységét rendkívül pontosan jellemezte Szeifert Judit művészettörténész a Hungart-könyvsorozatban 2014-ben megjelent kismonográfia bevezetőjében:

„Szurcsik József alkotói folyamatát műfajilag nem lehet egyetlen kategória keretei közé szorítani. Leginkább a képzőművész meghatározás alkalmazható munkásságára, ő is annak vallja magát. Festészete mellett ugyanolyan hangsúlyos grafikai, sőt az utóbbi években szobrászati tevékenysége is, de számos jelentős összművészeti akción és eseményen vett részt performanszaival… Az egyes műfajok közötti szabad átjárása egyrészt a különböző művészeti területek kölcsönhatását eredményezte művészetében, másrészt megfigyelhető, hogy időben hol az egyik, hol a másik műfaj vagy technika kapott nagyobb szerepet. De legtöbbször párhuzamosan, egyszerre többféle eszközzel és művészeti ágban fogalmazza meg mondanivalóját. Mindez sokoldalú művészeti érdeklődéséből ered. Hiszen a sokszorosító grafika valamennyi ágával foglalkozik: litográfiákat, szitanyomatokat, rézkarcokat illetve komputer rajzokat egyaránt készít. Jelentősek díszlet és könyvtervezései, valamint illusztrációi is. "

És mindemellett meg kell emlékeznünk a pályáját végigkísérő művészetpedagógiai tevékenységéről is: az egri tanárképző főiskolán, majd a budapesti Magyar Képzőművészeti Egyetemen végzett tevékenységéről, valamint a különféle hazai és külföldi művészeti szervezetekben vállalt munkájáról és tisztségeiről.

A hagyományos táblaképekkel és grafikákkal, valamint rendhagyó kompozíciókkal – formázott vásznakkal, térbe állított, változatos anyag- és eszközhasználatot tanúsító plasztikai kompozíciókkal (mint például plazmavágóval és flex-szel megmunkált acélszobrokkal) – az 1980-as évek vége óta fellépő, kezdetben hanglemezborítókat és illusztrációkat készítő, és akciókkal, performanszokkal, zenei produkciókkal jelentkező (többek között az Art-Reaktor, később a Tapasztalt Ecsetek formációval fellépő) Szurcsik József a megannyi médiumot alkalmazó, számos anyagot és technikát felhasználó tevékenysége ellenére gyorsan kialakította önálló nyelvezetét, autonóm formarendjét, csak rá jellemző stílusát. Mint ahogy egy beszélgetésben megfogalmazta: „Az oldalról megformált, humanoid elemek, arcok és alakok épületszerű egybeépítésének volt egy előképe: egy bizonyos sorban elhelyezkedő, suttogó férfiprofilokat ábrázoló grafikám 1986-ból. A Hangár című, magnókazettán terjesztett, magyar irodalmi hangos folyóirat borítójához készítettem, Császár László Hollandiában élő íróbarátom kérésére még főiskolás koromban."

Már korai, főiskolai tanulmányai időszakában készített művein megjelennek a falak és a falakkal körülvett terek, és a furcsa, profilban ábrázolt karakteres alakok portréi: ezen motívumainak előadásmódját az egyiptomi és az antik művészeti hagyományok, illetve ábrázolási konvenciók jellemzik, és ezek a központi jelentőségű képelemek a monumentalitás hatásrendszere révén válnak erőteljes kifejezésűvé. A figura, illetve az arc profilban való megjelenítése koncepciózus alkotói döntés következménye: az oldalról ábrázolt alak sokkal távolságtartóbb, személytelenebb, idegenebb és megközelíthetetlenebb a szembenézőnél. Mindezen közben a figurák, illetve az arcok különböző konkrét és elvont alakzatokká alakulnak át: épületekké, tárgyakká, labirintusokká, spirálisokká, csigavonalakká. Ezek a formai átalakulások egyúttal képi metaforákká avatják koncentrált motívumait, amelyek megidézésében az idő-tényezőnek van igen fontos szerepe: elsősorban a pillanatnyinak az időtlenné, az ideiglenesnek az állandóvá válásában-avatásában – és ez természetesen szorosan összefügg a korai civilizációk, az antik témák, legendák, mítoszok és szereplőinek vissza-visszatérő képi megidézésével is. Művészetében a portré, az emberi arc megjelenítésének legfontosabb médiuma a fal, amely meghatározó jelentőségű jelkép, s amely a történelem korábbi korszakaiban, majd a 20. század során oly sok történelmi esemény, illetve szellemi áramlat, jelenség meghatározó szimbóluma.

„A fal sokjelentésű motívum, asszociációk sokaságát hívja elő. Falak között töltjük életünk nagyobb részét, magányosan vagy társaságban. Ki ne ismerné az emberiség híres vagy hírhedt falait: a kínai nagyfalat, a jeruzsálemi siratófalat, az egykori berlini falat, az izraeli-palesztin falat. Az emberarcú falmotívum az évek során önjáróvá, pontosabban szólva önépítővé vált, folyamatos permutációkon keresztül. A faltitánok egyazon lény kombinációi, többnyire magányosan vagy párban, egyéniség és személyiségmentesen, közömbös ábrázattal néznek ki, jobbra vagy balra, a képek teréből. … Az elmaradhatatlan perspektivikus látásmód valóságossá, monumentálissá és tapinthatóvá teszi a falból rakott, falból kinövő, lélektelen tekintetű humanoidokat. E falba dermedt különös lények a múlt, a jelen s a jövő idősíkjait egyesítik szánalmas létállapotukban." – állapította meg a művész másik monográfusa, Nagy T. Katalin Szurcsik József képeinek fal-szereplőiről, amelyek újabb jelentésrétegekkel dúsulnak, amikor tájba helyezett, épített emlékművekként jelennek meg.

Az egyiptomi és az antik művészetet idéző, a realitások és a szürrealitások határvonalán egyensúlyozó, különös, monumentális effektusokat kibontakoztató világ szereplői és tárgyai a hatalom, a társadalom és az egyén, a szabadság és a rabság jelenségeit és viszonyait kutatják kompozícióin. Szurcsik József művei egy olyan rideg, megmerevedett világról festett-rajzolt-mintázott látomások, amelyek létjogosultságát a múlt kudarcokba és tragédiákba torkolló korszakai, a jelen riasztó jelenségei, és a félelmetes reményekkel kecsegtető jövő szomorú kilátásai hitelesítenek. Az egyszer élénk kolorittal, máskor monokróm kompozícióval, esetenként a fekete-fehér ellentéteivel és árnyalatainak átmeneteivel – hol festészeti, hol tiszta grafikai eszközökkel rögzített munkákon – megjelenített, esetenként tárgyiasított, a térbe kilépő, az egy-egy monumentális motívumra koncentráló alkotások egy rideg, uniformizált, riasztó, de ugyanakkor melegség- és szeretetéhséggel áthatott világba, e világ különös szereplői és díszletei közé kalauzolják műveinek befogadóit. Miként stilisztikai vonatkozásokban, formai téren is rendhagyó megoldásokat alkalmaz Szurcsik József: nem ragaszkodván a hagyományos képformákhoz és -formátumokhoz, gyakran alkalmazza a tondó-műformát, majd a 20. századi modern festészet vívmányát: a formázott vásznat. Ezeknek a domború és homorú felületekkel váltakozó, szabálytalan körvonallal közrefogott kompozícióknak nemcsak formai érdekessége a domborműként kiképzett felület, hanem egyszersmind fontos tartalmi kiemelések terepe, valamint gyakran illuzionisztikus vizuális hatások élesztője is.

A Ráday Galéria által kiadott könyvsorozatban 2010-ben megjelent, Szurcsik József munkásságát feldolgozó, fentebb már idézett kismonográfia zárszavában Nagy T. Katalin művészettörténész összegzi az életmű legfontosabb tanulságait. Leszögezi, hogy Szurcsik József a múlt század nyolcvanas évtizedében indult művésznemzedék egyik legjelentősebb, meghatározó egyénisége, akinek művészetét nem lehet iskolákhoz, áramlatokhoz, a korszak művészetére jellemző trendekhez kötni.

„A művészetében érvényesülő mitologizáció, az összetéveszthetetlen egyéni motívumrendszer következetes alkalmazása okán, művészi attitűdje szoros szálakkal kötődik a posztmodern életérzéshez. Korai korszakában az egyén és közösség ambivalens viszonyát vizsgálja, kinövésekkel, protézisekkel terhelt elpusztíthatatlan fallényeivel figyelmeztet az emberi természet a világ torzulásaira. A személyiség hordozója az arc, az arcát veszett ember, a személyiségétől megfosztott tömegember. Az arcélembernek nincs személyisége, ezért irányítható, manipulálható, s veszélyes is lehet. A szurcsiki művészet ezen veszélyekre figyelmeztet. Az ezredforduló tájékán a művész egyre inkább belső emigrációba vonul, egyre csak falakat emel, bunkereket épít, lélekjáratokat indít, melyek a dantei pokol köreit járják, mintha mindenki helyett akarna vezekelni. A kínzó önemésztésnek aztán az ezredforduló első évtizedének derekán vége szakad, a fallények emlékműromszerű képződményekként a természetben lelnek menedékre. Ostorozás, vezeklés és szánalom – a szurcsiki művészet eddigi stációi."

Vagyis az a konklúzió vonható meg, hogy Szurcsik József rendkívül pontos látleletet ad a 20–21. századi ember egyre súlyosabb válsághelyzetéről, de megoldási lehetőségekkel nem kecsegtet: a művészi hitelesség, a művészi lelemény, műveinek szuggesztivitása, riasztó szépsége adhat csak némi reményt művei befogadóinak és értelmezőinek.

[2016]